Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Figyelő - SIPTÁR DÁNIEL: Árpád-kori példakép (Bodri Ferenc: Lukács érsek és kora)

menyeit taglaló előszó után Bodri Ferenc tizennégy fejezetben vázolja fel a maga szempontjai szerint az érsek életét és korát. Fejezeteinek irodalmi stílusú címeket ad, és mottót is csatol hozzájuk. A Lukáccsal foglalkozó irodalom és kutatás történetétől indulva kronológiai rendben tárgyalja az érsek életének csomópontjait: származását, tanulmányait, itthoni tevékenységét, kora politikai eseményeit, a magyar királyokhoz és a pápához fűződő viszonyát, majd a halála után különböző korokban mutatkozó kanonizációs törekvéseket. Végül a főpap szentsége kérdésének és a magyar történelemben betöltött szerepének értékelését kíséreli meg. A két utóbbi tényező az egész mű során előtérben van, rendező elvként vonulnak rajta végig és egyben a legfőbb mondanivalót hordozzák. Ezt röviden a következőkben foglalhatjuk össze: egy „nomád lovasnép" európaivá formálódása során „Lukács érsek [...] érdeme, hogy az egyház és a királyság közös érdekeit szolgáló főpapok sorában gondolkodását és tetteit [...] bizonyos nemzeti tudat indítékában rendezi. Törekvései egyértelműek: a nem mindig önzetlen gyámkodásból az ország népe a maga lábára álljon, sorsát önálló módon teljesítse, önérzettel fogadja a rámérteket." A 12. században már érett nemzeti tudattal rendelkező érsek magáévá tette a gregoriánus reform szellemét, amíg az összhangban volt hazája érdekeivel, és annak jegyében a trónviszályok és a zavaros egyházpolitika közepette biztos kézzel vezette a magyarságot a szilárd államiság felé, de amikor a pápaság céljai eltértek a korábbi nemes szándékoktól, és hatalmi törekvései a magyarok javával ellenkező irányt vettek, III. Sándorral is nyíltan szembefordult annak védelmében. És ha a szentté avatására nincs is esély, igazi nemzeti példaképpé válása megérdemelt, ahhoz azonban „a hazai történetírás figyelme és méltó elismerése hiányzik legelébb. Amelyből a nemzeti tudat erőt merít." Talán hosszabb fejtegetés nélkül is világos ennek a gondolatnak a mához szóló, aktualizáló, anakronisztikus és történetietlen mivolta. Azt sem szükséges tovább bizonygatni, hogy Bodri Ferenc munkája nem történelemtudományi értekezés. Kutatását a fenti véleményének birtokában és alapján elsősorban a maga számára végezte, ennek az eredményeit publikálta a kötetben. Azonban nem vitatható el ennek a kutatásnak a szorgalmas és széles körű volta, amely a „nem szakmabeli" szerzőt valóban tájékozottá tette annyira, hogy érdemes fejezetről fejezetre haladva röviden bemutatni a Lukács érsekről és koráról összeszedett és a nagyközönség számára közzétett ismereteket. Annál is inkább, mert az Árpád-kor egyik legjobban dokumentált érsekéről valóban kevés emléket őriz a történeti köztudat. Ezt a hiányt a szakma részéről orvosolhatja a nemrégiben megjelent Esztergomi érsekek 1001-2003 című kötet, amelyben Körmendi Tamás lényegre törő Lukács-életrajzát olvashatjuk. Lukács érsek életét Bodri Ferenc előtt három szerző tárgyalta önálló témaként. A 19. században Zalka János és Balics Lajos, majd 1976-ban Meszlényi Antal. A Lukácskutatás másik nagy vonulata a szenttéavatási kísérletekhez kötődik. A 13. századi kísérlet nyomait, tehát Lukácsról szóló pápai iratokat Scitovszky János és Mindszenty József prímások kezdeményezésére kutattak a Vatikánban. Ezt foglalja össze érintőlegesen a Régi dicsőségünk... című fejezet. A következő részben a szerző jogosan bírálja az érseknek a Bánffy nevet adók véleményét, hiszen a 12. században még nem ismert a vezetéknév fogalma. Azonban kritika nélkül elfogadja a Lukács származására vonatko-