Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Figyelő - SIPTÁR DÁNIEL: Árpád-kori példakép (Bodri Ferenc: Lukács érsek és kora)

hangba hoznia, nem az interpretációkat. Bodri Ferenc fent idézett sorai alapján az általa Lukács érsekről készített mozaik köveinek nagy része történészek véleménye, és nem történeti forrás. Ugyanakkor - mivel nem jellemző a vélemények rendszerezése, fejlődésük bemutatása, igazán szakszerű értékelése, sőt jobbára egy-egy történész teljes koncepciójának, gondolatmenetének bemutatása is elmarad - historiográfiának sem mondható ez a mozaiképítés. A „szakirodalom-történet" kifejezés tehát találóan jellemezheti a Lukács érsek és kora műfaját. Egyes fejezetekben kevésbé érvényesül ez a metódus, ilyenkor a szerző ismert történelmi eseményeket mutat be, vagy önállóan elemez valamilyen kulturális témát. Az ilyen összefoglalásokban, ahol tehát idézőjelek is ritkábban fordulnak elő, a kötet érdekesebb, értékesebb részeire bukkanunk. A műben azonban mégiscsak domináns az idézetek mentén történő gondolatvezetés, amelynek során a szerző saját narrációjába ötvözi a másoktól származó megállapításokat. A szerző felismerhető egyéni hangvételét két szempontból is jogos kritika érheti. Az egyik a mai történeti témájú műbe - még ha nem kimondottan szaktudományos monográfia igényével készül is - már semmiképpen sem illő víziókat, nagyszabású látomásokat illeti, amelyeket a szerző nem alapoz semmiféle forrásra, hanem a hőséről alkotott képet saját elképzelése alapján kiegészítve tár az olvasó elé. Nemegyszer Bodri Ferenc is tisztában van ennek a módszernek a még az önmagát „nem szakmabelinek" tituláló szerző részéről sem elfogadható voltával, hiszen az esetek egy részében a „szeretném hinni" fordulattal kommentálja az ehhez hasonló gondolatokat. Máskor pedig feltételezésként beállítva tompítja őket („Miért ne...?", „Talán..."), noha nem valódi hipotézisek, hanem egyszerűen színes továbbgondolások. A másik ilyen, joggal kritizálható vonás a szerző stílusa. Amellett, hogy érezhető a hasonlóság a Lukács érsek és kora narrációja és a 19. századi, 20. század eleji történelmi munkák retorikája között - ami messzemenően elavultnak tűnik a mai irodalomban -, a fent már érintett probléma, amely inkább tipográfiai jellegű, rendkívüli módon jellemző a műre. Bodri Ferenc az általa átvitt értelemben használt szavakat, illetve az olyanokat, amelyeknek bizonyos konnotációira nem tér ki, de azokat feltétlenül érzékeltetni akarja, idézőjelbe teszi. Ez az ilyen szavak (és persze a valódi idézetek) meglehetősen sűrű előfordulása miatt kimondottan nehezíti az olvasást, és ezért messzemenően indokolatlan. A formai, módszertani elemzést lezárva két megállapítást kell tennünk a művel kapcsolatban. Egyrészt mindenképpen ajánlatos lett volna lektor alkalmazása a kötet megjelentetése előtt, még ha nem is feltétlenül szaklektoré. így ugyanis legalább azok a nyilvánvaló, jobbára feltehetően elírásból eredő pontatlanságok, anakronizmusok, tévedések elkerülhetőek lettek volna, mint amilyenek például a „prédikációs rend", a „pécsi egyházkerület püspöke", vagy a „szimónia és a cölibátus megfékezését célzó" zsinati határozatok. Másrészt a lábjegyzetelés, még ha - bár ez egyébként kevéssé valószínű - „majd kétszeresére" növelte volna is „a lapszámozást", nagyban elősegítette volna az eligazodást a Lukács érsekről a történészek által alkotott vélemények között, és ez feltétlenül növelte volna a kötet értékét, tekintettel a feldolgozott irodalom nagy mennyiségére. A Lukács érsek méltatását és tömör pályaképét, valamint a kötet keletkezési körül-