Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Figyelő - SIPTÁR DÁNIEL: Árpád-kori példakép (Bodri Ferenc: Lukács érsek és kora)

próbálkoztam volna, hiszen a jegyzetelgetés, az eredmény alakítgatása változatlan örömmel tölti ki napjaim." Az elmondottak alapján azt kell megállapítanunk, hogy a most ismertetendő köteten nem kérhetők számon a tudományos szakmunka kritériumai, hiszen a szerző nem ilyen ambíciókkal vállalkozott annak közrebocsátására. A Lukács érsek és kora a legjobb szándékkal a „szakirodalom-történet" terminussal kategorizálható. A szerző - lévén általában többek között irodalomtörténeti tanulmányok szerzője - az irodalomtörténet módszerére emlékeztető módon bánik a történelmi szakirodalomból vett idézetekkel. Hosszan idézi őket mondanivalója illusztrálására, csoportosítva az egyes véleményeket, nem elégedve meg azok summázatával, hanem ragaszkodva az eredeti szerzők kifejezésmódjához, saját fogalmazásához. Mintha szépirodalmi szövegekről lenne szó, amelyeknél valóban indokolt az efféle eljárás. Természetesen gyakran előfordulnak idézetek a szakmunkák oldalain is. Például ha a szerző gondolatmenetébe vágónak véli az adott sorokat, vagy a tartalmi összefoglalással csak kevésbé lényegre törő módon tudná ismertetni egy kollégája véleményét, esetleg éppen az adott megfogalmazást akarja vitatni - mindenesetre a történész a gondolatmenetébe illeszti a felhasznált részleteket, itt viszont úgy tűnik, mintha a vonalvezetés alkalmazkodna az idézetekhez. Ráadásul olyan arányban, amilyenben Bodri Ferenc alkalmazza őket, kifejezetten zavaró, a gondolatmenetet széttördelő hatást keltenek. Az alább tárgyalandó, véleményem szerint feleslegesen idézőjelbe tett fordulatokkal együtt számolva átlagosan minden második sorra jut egy idézőjel a legtöbb fejezetben, és ez az olvasást sem könnyíti meg. Ami pedig a leginkább vitathatóvá teszi ennek a módszernek a létjogosultságát történelmi tárgyú munkában, az az idézetek forrásának kérdése. Az ilyen nagy tömegben alkalmazott, szó szerinti citátumokról ugyanis a legritkább esetben kapunk részletes tájékoztatást, legtöbbször mindössze a szerző nevét jelöli meg a szerző, ugyan időnként eléggé indokolatlan helyeken, pl.: „»a derék, fiatal fejedelem...« (Zalka János)". Nemegyszer pedig még ennyit sem találunk. Ez részben megnehezíti a tájékozódást, részben azonban kimondottan elbizonytalanodik tőle az olvasó, főleg a következőhöz hasonló, forrás nélkül idézett mondatok láttán: „...utóbb »a papság világuralmát hirdető úgynevezett gregoriánus irányzat legfőbb magyarországi képviselője« lett." Ennek a ma már mindenképpen tarthatatlan állításnak a szerepeltetése a szövegben talán elnézhető lenne a származási helye megjelölése esetén. Azonban az efféle, forrásmegjelölés nélküli idézési technika szintén jogosult lehet az irodalomtörténet terén, főleg olyan szövegekben, ahol hosszabban idéznek egy műből vagy legalábbis egy szerzőtől. Az idézeteket gyakran különböző vélemények ismertetése céljából iktatja a szerző a saját narrációjába. Ezek ütköztetése nem elítélendő módszer, azonban a legritkább esetben találunk határozott állásfoglalást egy-egy gondolattal szemben, általában halvány utalásokból kell következtetnünk arra, hogy a szerző nem ért egyet valakivel. A leggyakrabban azonban határozottan érezhető a kutatók véleményének összhangba hozására való törekvése a „mindenkinek igaza van" elve alapján. Ez aztán egyszer-egyszer meggondolandó eredményre vezet, máskor erősen vitathatóra, és akad első ránézésre cáfolható is. Mindazonáltal nem teljesen kifogásolható ez a hozzáállás, kivéve, ha a szerző történész, akinek ugyanis elsősorban a forrásokat kell egymással össz-