Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Figyelő - VÁSÁRY ISTVÁN: Fiatal keletkutatók írásaiból (Függőkert. Orientalisztikai tanulmányok. Szerk.: Csirkés Ferenc Péter, Csorba György, Sudár Balázs és Takács Zoltán.)

is végig megőrizte. A 16-17. században pedig közvetlenül került egy „keleti" nagyhatalommal, az Oszmán-török Birodalommal érintkezésbe. Nem véletlen tehát, hogy a magyar tudományosság először a törökség révén került bele a keleti tudományok világába. A turkológia, a törökség tudománya tehát a legnemzetibbek egyike Magyarországon, de ugyanakkor nemzetközi is. Nemzeti, mert kialakulásától kezdve szorosan kapcsolódott a magyar nyelv és történelem különböző korszakainak tanulmányozásához, s nemzetközi, mivel New Yorktól Ankarán és Moszkván át Tokióig a világ minden nagyobb egyetemén művelt tudományszak. A turkológiának ez a magyar és egyetemes vonatkozása kezdettől fogva meghatározta a magyar turkológia kutatási profilját. E profil kialakításában úttörő része volt Vámbéry Árminnak, aki a budapesti egyetemen 1870-ben elsőként alapított önálló Török Tanszéket kontinensünkön. Az 1870-es évekig a turkológia szinte azonosnak számított az oszmán-török nyelv és irodalom, valamint az Oszmán Birodalom történetének tanulmányozásával. Vámbéry az elsők között volt a világon, akik kitágították a turkológia fogalmát a Törökországon kívüli törökség irányába. Az ő nyomdokain haladva épült ki a magyar turkológia impozáns épülete, amelyben olyan világhíres tudósok működtek, mint Németh Gyula és Ligeti Lajos. Ezen általános turkológiai iránynak főbb kutatási témái az összehasonlító és történeti török nyelvészet, a török nyelvek távolabbi, altáji és uráli kapcsolatainak kérdései, a török szókészlet vizsgálata, különös tekintettel a jövevényszórétegekre (török-magyar, török-szláv érintkezések), a középtörök (kipcsak és csagatáj) filológia problémái. Természetesen az egyetemes turkológiai témák magyar vonatkozásait a magyar turkológusok sohasem tévesztették szem elől, így a honfoglalás előtti és Árpád-kori török-magyar nyelvi és történelmi kapcsolatok kérdése (bolgárok, kazárok, kavarok, besenyők, kunok) mindig a magyar kutatás homlokterében állt. A magyar turkológiának ez a Vámbéryvel kezdődő és napjainkig tartó vonulata, mely a budapesti egyetem és a világ számos más egyeteme számára is sok kiváló turkológust bocsátott már szárnyára (most nem is beszélve az 1970-es évektől működő kiváló szegedi altajisztikai központról), méltán kapta a „budapesti iskola" megtisztelő nevet a turkológiai kézikönyvekben. A magyar tudományosságnak alapvető érdeke, hogy a magyar tudománynak ez a nemzetközileg elismert és méltányolt vonulata, az általános turkológia a továbbiakban is megfelelően működjék, tudományos utánpótlása biztosítva legyen. Ezek után nem lehet véletlen, hogy a Függőkert kötetben található tanulmányok kétharmada, tehát tizenkét cikkből nyolc, szorosan a turkológiához kapcsolódik, mégpedig annak legkülönfélébb ágaihoz: a nyelvészet, folklór, történelem és művelődéstörténet, filológia és irodalomtörténet egyaránt jelen van e cikkekben. Most megpróbálom három témakör köré csoportosítva röviden felvázolni, mivel is foglalkoznak ezek a tanulmányok, s a cikkek kapcsán a szerzőkről is pár szót ejtenék. Az első csoportba sorolnám azokat a munkákat, melyek a magyar turkológia hagyományos magyar őstörténeti érdeklődéséből sarjadtak. Takács Zoltán Bálint A magyar honfoglalás besenyő háttere a magyar őstörténet egyik szakállas kérdésében próbál árnyaltabb képet festeni. Közhely számba megy, hogy a magyar honfoglalást közvetlenül kiváltó eseménynek a legtöbb történész a besenyők egy támadását tartja, mely a magyarokat Etelközből a Kárpát-medencébe irányította. A szerző most két alapvető forrás,