Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Figyelő - VÁSÁRY ISTVÁN: Fiatal keletkutatók írásaiból (Függőkert. Orientalisztikai tanulmányok. Szerk.: Csirkés Ferenc Péter, Csorba György, Sudár Balázs és Takács Zoltán.)

szerűen orientalisztika névvel illette (angol Orientál Studies, német Orientalistik, orosz vostokovedenie, mely utóbbi ugyanazt fejezi ki, mint a magyar keletkutatás). Ily módon természetesen az orientalisztika igen heterogén tartalmú fogalom, hiszen a közelkeleti iszlám civilizációk, az arab, a perzsa és a török éppúgy körébe tartoznak, mint az indológia és a sinológia. Létjogosultsága tehát csak gyakorlati célú lehet, s úgy általában orientalisztika nincsen, hanem turkológia, iranisztika, sinológia stb. néven különböző szaktudományok. Ha tehát valaki azt állítja magáról, hogy orientalista, ne higgyünk neki, mert ezt mondani körülbelül olyan mélységű és komolyságú állítás, mintha valaki azt mondaná, hogy ő „Európa-kutató", azaz az összes európai kultúra szakértője, az angoltól és spanyoltól kezdve a balkáni szláv népek kultúrájáig. A Kelet alaposabb, első kézből való megismerése a 18. században kezdődött és a 19. században teljesedett ki Európában. E folyamatban a nagy és erős európai államok tudósai jártak elöl, s azt kell mondanunk, hogy a korai keletkutatás története szoros összefüggésben volt az európai gyarmatosítás történetével. A közel-keleti iszlám kultúrák feltárásában az angolok és a franciák jártak elöl, India megismertetése szinte teljesen a britekre várt, a sinológiában az angolok, franciák és oroszok tevékenykedtek, miként Belső-Ázsia feltárásában is. Szibéria és Közép-Ázsia megismertetése szinte teljesen az oroszok munkája volt. Azt mondhatjuk, hogy a 20. század közepe előtt a Kelet saját népei szinte semmit sem tettek saját kultúrájuk modern tudományos módszerek szerinti feltárásában és megismertetésében. A második világháború után, a gyarmati rendszerek összeomlását követően megkezdődtek a keleti kultúrák tudományos önszerveződései, és a gyarmati múlt minden emlékét el akarták takarítani. így esett némileg igaztalanul a tisztítás áldozatául, ha nem is az orientalisztika jelölte tudományok összessége, hiszen azok ma is léteznek, de maga az orientalisztika terminus. A Kelet népei egyre sértőbbnek érezték magukra nézve az orientalisztika szó használatát, mint a gyarmati múlt emlékét, mely arra emlékeztette őket, hogy egykor bennszülöttként tanulmányozták őket a nagy európai népek. így elérték, hogy a több mint százéves múltra visszatekintő Orientalisztikai Világkongresszus 1973-ban megszüntesse régi elnevezését, és International Congress of Asian and African Studies (rövidítve: ICANAS) néven folytassa működését. Az ICANAS vendéglátója 1997-ben Budapest, 2000-ben Montreal volt, 2004-ben pedig Moszkva lesz. Ha magyar orientalisztikáról vagy keletkutatásról beszélünk, természetesen csak konkrétan, bizonyos területekről szólhatunk, mivel minden keleti stúdiumot magába ölelő orientalisztikánk sohasem volt. Ehhez nem voltak meg a történeti adottságaink. Londonban, Párizsban vagy Moszkvában nincsen olyan orientalisztikai tudományterület, amelynek ne lenne képviselője, sok esetben évszázados múltra visszanyúló kutatási története. Hiába, egy gyarmatosító nagyhatalomnak mindent kellett ismernie és mindenre volt pénze. Nálunk a Kelet iránti érdeklődést nem az állam expanzív érdekei diktálták, hiszen még magyar állam sem volt 1541 és 1867 között, s 1867 után is olyan hibrid államunk volt 1918-ig, ahol a legfontosabb tárcák, a belügy, a hadügy és a külügy közös volt az osztrákokkal és Bécsben székelt. A magyarság Kelet iránti érdeklődése saját maga keleti eredetében gyökeredzett, hiszen a 9. század végén Keletről érkezett a honfoglaló magyarság, és keleti származástudatát a kereszténység felvétele után