Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Figyelő - KODÁCSY TAMÁS: Egy katolikus egyháztörténet, amely nem csak a katolikus egyház története (August Franzen: Kis egyháztörténet)

[Credo 200411-2 ban, meg is mutatta mindenhatóságát és az egyház szentsége iránti gondoskodását, amely a rosszat is képes jóra fordítani".

14 Az egyháztörténelem tárgyalása során az egyik legkényesebb téma a reformáció. „Azt kell, hogy valljuk, hogy a reformáció voltaképpen olyan mély és döntő cezúra volt az egyház történetében, hogy tőle számíthatjuk az egyházi újkor kezdetét." - írja August Franzen a reformációt tárgyaló fejezet előtt. Ilyen felfogásban a reformáció - Lortz szavaival élve - „a legnagyobb katasztrófa, amely a mai napig egész története során érte az egyházat".

15 August Franzen nem tagadja azt, hogy az egyháznak reformra volt szüksége, és sok mindenben elfogadja a reformátorok kritikáját; ám a katasztrófa szerinte abban áll, hogy ezek a reformtörekvések nem maradtak meg az akkori egyház keretén belül. Tiszteletre méltó módon ezért nemcsak a reformátorokat okolja, hanem rámutat a kor egyházi vezetésének végzetes hibáira is. „A reformáció kialakulása igen sokrétű probléma, amelyet nem lehet olyanformán leírni, hogy mivel a középkori egyházat annyi visszásság jellemezte, a reformációnak be kellett következnie. Igen, jönnie kellett a reformnak, de nem a reformációnak! Az egyházzal szembehelyezkedő fejlődés helyett kialakulhatott volna egy reformmozgalom az egyházon belül, és belső gyógyuláshoz vezethetett volna, sőt ahhoz is kellett volna vezetnie."

16 „Luther mindenki számára látható módon foganatosította az egyháztól való elszakadást, amikor 1520. december 10-én a wittenbergi Elster-kapu előtt a kiközösítésről szóló bullát az egyházi törvénykönyvvel együtt nyilvánosan elégette."

17 - írja August Franzen. Luther a pápai nemre mondott nemet azzal, hogy elégette az átokkal fenyegető pápai bullát. A valódi kiközösítés 1521 -ben, a wormsi birodalmi gyűlésen történt meg, ahol V. Károly kimondta Luther és követői felett az ítéletet. Protestáns felfogás szerint Luther és Kálvin nem az egyházon kívülről akarták megreformálni az egyházat, hanem belülről. Éppen nem hűtlenek, hanem hűek maradtak ahhoz az elhíváshoz, amelyet Isten népének be kellett és be kell tölteni a történelemben. Ahogy Paul Tillich fogalmazza meg: „az egyházban valami szembeszáll az egyház egészének eltorzulásával. Ennek küzdelme a démoni és profán ellen elsősorban az egyházon belül lévő démoni és profán ellen irányul. Ezek a küzdelmek vezetnek a reformációs mozgalmakhoz, és e mozgalmak megléte ad jogot az egyházaknak arra, hogy Isten Országa hordozóinak tekintsék magukat; Isten Országa a történelemben küzd, tehát küzd az egyházak történelmében is."

18 Egy protestáns teológus rendszerint gyanakodva olvassa a római katolikus dokumentumokban az „Egyház" szót, és mindig tudatában van annak, hogy ezt a szerzők nem úgy értik, hogy ebbe a protestáns egyházak is beletartoznak.

19 A Kis egyháztörténet ha nem is az egy Egyház, de az egyháztörténelem szerves részének tekinti a protestáns egyházakat; terjedelemre a reformáció és annak hatása a könyv legalább húsz százalékát teszi ki. Mi protestánsok hajlamosak vagyunk arra, hogy a reformáció előtti egyházról úgy beszéljünk, mint a protestantizmustól idegen római katolikus egyházról. Sokszor még akkor is így gondolkozunk, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a reformáció előtt a nyugati keresztyénség szervezeti egységben volt. Kifejezésmódunkban és szóhasználatunkban távolságot tartunk a középkori egyháztól, mintha nem lenne az egyháztörténetünk része. A könyv példát adhat ebben nekünk: ahogy a reformáció figye-