Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.
Rokon irodalmakból - Hahkarnas Bahkcisi elbeszélései
sem tudta, mit csináljon. Keresett valamit, amin a dühét kitölthette, s minthogy éppen a fókát találta ott, nekiesett egy hatalmas bottal. A fóka nem menekült, a kölykét nem hagyhatta ott. Mahmud a fejére sújtott a botjával. A fóka bömbölve sírt, mint egy ember, kölykét rövid karjaival a mellére szorította, azon igyekezett, hogy a csapásoktól teljesen megvédje. Könnyei a mellét és a kölykét áztatták. Szívszaggató tekintettel nézett Mahmudra, izgatottan magyarázkodni próbált. Könyörületet várt a hozzá hasonló élőlénytől. Míg az ütéseket kapta, úgy sikoltozott, mint egy nő. Kinyitotta vérző száját. Könyörgött. Mahmud a nyitott szájból kiverte a fogakat. Szemét a bűn mámorának részegsége homályosította el. Jó érzéssel töltötte el a gyilkolás. Az állat hosszan tartó haláltusája alatt Mahmud lábáig vergődött. Mérges forgószelek forgatták a testét, majd egy túlvilági rándulással rázkódott meg. Korábban a szeretettől felforrósodott, gyenge, kacska karjával a kölykét kereste. A szeme felpattant. Karja nem lelte a kölykét, csak a feketébe borult világ borzalmát, a teljesen üres sötétséget és a halált ölelhette át. A szirt körül az Egei-tenger mérgesen ordított. Mahmud a halott fóka felpattant szemébe nézett. Úgy menekült el, mint a bárány pillantásától megrémült farkas. Szombat volt. Beesteledett. Hét mérfölddel odébb, a Sehiroglu-sziget fokán minden szombat este várt rá Emine, aki Mahmud barátjának, a sziget bérlőjének, Mehmet agának volt a felesége. Mahmudnak nem sokat jelentett a nő, csak a fickó ravasz átejtése, a csalás töltötte el élvezettel. Amikor a szigethez közeledett, minden olyan sötét volt, mintha börtönben lett volna. Szemben vele különös tüzek lobbantak. Az Egei-tenger azon az estén nagyon furcsán fénylett. A zajokból rájött, hogy a sziget közvetlen közelébe ért. A csónak mellett mindenhol toronymagas, tűhegyes sziklák magasodtak: a sziget nyúlványai. A félelmetesen zúgó, dörgő hullámok kivetették egy zátonyra. Ezernyi vízesés ömlött és morgott körülötte, fényük és lármájuk szétszaggatta a sötétséget. Mogorva Mahmud felismerte a zátonyokat, melyek a félelmetesen lezúduló hullámok szünetében a vizet visszaadták a tengernek. De hirtelen egy másik szikla kezdett el hörögni, zúgni, morajlani, ezúttal a bal oldalon. Ugyanakkor több száz ölnyi mélységben titokzatos sárkányok ezernyi szeme csillant meg. Azután a szemek kialudtak, összeszűkültek, elfordultak, helyettük pörgő-forgó röppentyűk, petárdák villogtak. A horizonton rakéták robbantak, izzón, vörösen röpködtek a fémes szikrák, mindenfelé éjjeli fények riogattak. Mogorva Mahmud mintha egy sikolyt is hallott volna a zajok között. Talán a halott fóka hangja csengett a fülében? Talán Emine kiáltása volt, aki a sötétség ellenére észrevette őt? Vagy az Egei-tenger haragja volt? Abba az irányba meresztette a szemét, ahonnan a hang jött. Ott, mintha az őrülten fújó szél belekapott volna egy rosszul lefedett kályha lángjaiba, s most izzó szikrákat szórna szerteszét. Talán egy fáklya lenne, amelyet Emine azért gyújtott, hogy utat mutasson neki? Vagy egy harsogó ének szélbe kiáltott refrénje? De nem volt ideje, hogy ezt átgondolja. Mogorva Mahmud környezete saját belső világához hasonló, fortyogó, pokolbéli üstté változott. Erezte, hogy a levegőbe emelkedik. Ha módja lett volna rá, átharapja, széttépi a hullám nyakát. Amikor a hullám lecsapott, a csónak pozdorjává zúzódott. Mahmud fogai egy sziklához csapódtak, ízzé-porrá törtek. Az Egei-tenger megérkezett.
