Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Rokon irodalmakból - Hahkarnas Bahkcisi elbeszélései

Beszorította a sziklák fogat csikorgató, habzó, hörgő repedéseibe, hányta, vetette, állkapcsai közt szétmorzsolta őt. Reggel felé pedig kiköpte a fövényre. (Fordította: Greif Péter) A fuvolás * Száraz, fekete gyerek volt. Bodrum árnyékot alig adó, csupafény levegőjén barnult le. Tejüknek hívták. Az égei szigetvilág tenger-simogatta lágy fövenyén futott, meztelen lába fröcskölte a vizet. A holdsarló forma öböl ívében húzta, vonta, ráncigálta fából faragott játék hajóját. A homokpart szélén kávézók sorakoztak, a kifeszített ponyvák alatt, a földre terített gyékényeken vendégek múlatták az időt, kávéjukat iszogatták, nyugodt pillantással fürkészték a láthatárt a Kara-sziget és Sztanköj között. Egy idegen ment el a kávézó előtt. A vendégek ráköszöntek, kávéval kínálták. Az idegen egy hosszú nádfuvolát vett elő a zsebéből, megszólaltatta. Ahogy a kis Tejfik a fuvola hangját meghallotta, azon nyomban megállt. A gyerekek, akikkel eddig együtt futott, tovább szaladtak csónakjaikkal, csicsergésük a távolba veszett. Tejfik lerogyott a homokba. Lehunyta a szemét. Teljes szívével hallgatódzott. Lehunyt szemhéja mögött a sötétség mintha oszladozott volna. Nagyjából már ki tudta venni a játékhajót. Az árbocok lassan-lassan összefolytak az éggel, a vitorlák sorra kibomlottak. A fuvola hangja újabb és újabb világokat teremtett. A gyermek orrlyukai hatalmasra tágultak, annyira szeretett volna előbbre jutni ezen az úton. Nagyon vágyott rá, hogy előrejusson, s keblét csordultig töltse a szabadsággal. Éppen ekkor egy árnyék esett rá. - Ki vagy te? - kérdezte a gyerek az árnyéktól. - Én a te sorsod vagyok, e hajó kormányosa - válaszolta az idegen. - Hová mész? - kérdezte a gyerek. - Az ismeretlenbe! - válaszolta a talányos idegen. - S mit kérsz azoktól, akik a hajódra fel akarnak szállni? - akarta tudni a kis Tejfik. - Azt akarom, hogy egészen maguk legyenek. - És kik a te utasaid? * Az eredeti cím - Neyzen - kétértelmű. Egyfelől a nádfuvolát (nej) megszólaltató zenészt jelölik vele. A hangszer a mevlevi (keringő) dervisek rendjének jelképe, s egyúttal egyik legfontosabb meditációs eszköze is, hangja segít megteremteni az Isten és az ember közötti kapcsolatot. Nem véletlen tehát, hogy a szerző a novella végén egy rövid sorpár erejéig a rendalapító Mevlána Dzseláleddín Rúmí (1207-1273) legjelentősebb művét, a Mesznevit is megidézi. Ám ha a neyzen szót tulajdonnévként olvassuk, akkor Neyzen Tevfik Kolayhra (1879, Bodrum-1953, Isztambul), a különc költő-zenész csodabogárra kell gondolnunk. Bodrumban született, abban a városban, ahol a Halikarnasszoszi Halász (ez az írói álnév magyar jelentése) évekig raboskodott, s amelyet később lakhelyéül választott. Tevfik kora gyermekkorától epilepsziás rohamokkal járó idegbetegségben szenvedett, amelynek „kezelésére" orvosa azt javasolta: ápoltját hagyják békén. E „receptre kapott szabadságnak" köszönhetően Tevfik szabályokat alig ismerő, szétszórt, szabados életet élt, dolgozni alig dolgozott, jobbára kedvteléseinek hódolt. S ugyané szabadság révén válhatott korának egyik legmegbecsültebb fuvolistájává és kiváló kalligráfusává is. Költészetét, melyet a letűnőben lévő oszmán hagyományok határoztak meg, kortársai kevésbé értékelték. A Tevfik életét meghatározó eseményeket az író egyetlen pontba sűrítve meséli el.