Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - GÁSPÁR DOROTTYA: Az Imperium Romanum és az ókeresztények

letianusig három jelentősebb eretnekség hódított teret, nevezetesen a marcionizmus, a montanizmus és a manicheizmus. Ezek mind hozzájárultak a heterogenitáshoz, mert követőiktől más magatartást kívántak, mint amely az ortodoxokat jellemezte. A bálványromboló, a kihallgatás során sértően viselkedő keresztények valószínűleg eretnekek voltak, vélhetőleg montanisták. Később zsinati határozattal ki is zárták őket az egyház mártírjai közül.

43 A provokatív magatartás amúgy lunáris tett, amely itt már öncélúan ütközött a hagyományos római gondolkodással. A manicheusok eszméikkel és térítő tevékenységükkel később arra késztették a Római Birodalom császárát, hogy külön is lépjen fel idegen tanításuk ellen. Az ellenszenvet növelte az a tény, hogy Mani épp akkor működött Perzsiában, amikor Valerianus császár perzsa fogságba esett. Diocletianus manicheusok ellen hozott rendeletének alapgondolata, hogy minden felforgató eszme tilos: az új eszme nem fordulhat a régi hit ellen.

44 A pogányság heterogenitása nem igényel bizonyítást. A Római Birodalom sok népet foglal magába, pl. kelták, szírek, görögök stb. E népek mind különböztek egymástól, mindegyiknek megvolt a saját vallásgyakorlata. De abban egyek voltak, hogy alkalmazkodtak a társadalmilag egységes illemkódexhez, s mindig ellenszenvet éreztek, amikor úgy látták, hogy valaki vagy valami a társadalmi egységet bomlasztja. Ezért a keresztényeket nemcsak a hivatalos üldözés, hanem az utcai lincselés is fenyegette, hiszen viselkedésük időről időre a társadalmi rend megbontásának látszott vagy valóban az volt. A heterogenitást fokozták a filozófusok és a filozófusiskolák, akik véleményüket nem titkolták, akár szimpatizáltak az új eszmével, akár nem. E vegyes társaságot a rómaiak - szigorú hierarchiát tartva - humiliores és honestiores megjelöléssel osztották két nagy kategóriára. Nem kell azonban előítélettel fogadnunk a hierarchikus rendet, hiszen elsősorban azt a célt szolgálta, hogy mindenki találja meg a helyét és a törvény védelmét a társadalomban. E római rend nem jelentett otromba elnyomást, ahogy erről a kutatók egy része nyilatkozott, és ahogy erről még tankönyvekben is lehetett olvasni.

45 Inkább olyan rend volt, amelyben az emberek jól érezték magukat, ezért maguk is ügyeltek a fenntartására. így fordulhatott elő, hogy az utca embere tiltakozott a keresztény magatartás ellen. Következésképp, fel kell tennünk azt a kérdést: keresztények üldözéséről beszéljünk-e vagy inkább a rendbontók elleni föllépésről? A 20. századi ember - sokszor tulajdon tapasztalatai miatt - nehezen tud elvonatkoztatni az üldözés brutális felfogásától. A Római Birodalomban azonban másról volt szó, hiszen az Imperium a legválságosabb időszakban sem szakított nagy múltú jogrendjével.

46 A császár a Pater Patriae, aki e titulusával már azt is érzékelteti, hogy nem a terrort képviseli, hanem alattvalóinak atyja; aki többnyire csak akkor intézkedik, ha kényszerítő szükség áll elő, amikor keresnie kell a legjobb megoldást.

47 Jogi irányító szerepét a császár elsősorban a rescriptum és a constitutio útján gyakorolta. Az első válasz a császárhoz érkezett vitás kérdésben. A második az egész birodalomra nézve érvényes rendelet. A köztársaság korában a senatus consultumok a senatus jogi véleményét mondták ki. Hatályukat - amennyiben használhatónak bizonyultak - a principatus idejében is megőrizték. Az intézkedések másik köztársaság kori formája az edictum, min-