Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Figyelő - G. KOMORÓCZY EMŐKE: Öregek menedéke (Benke László: „És hirtelen leszáll az este...")

körképet rajzol az idősek otthonainak hazai hálózatáról. (A terep Somogy megye, de országszerte nagyjából hasonló a kép.) Lelkiismeret-furdalás gyötri amiatt, hogy „tudós" bátyjával (aki az egyik vidéki nagyvárosban háromszobás lakásában egyedül él) nem tudtak más megoldást találni, mint hogy „beadják" idős édesanyjukat a kaposvári Pannon Mentő Kht szociális otthonába. Hiszen mindkettejük családja szétesett, nem volt, aki az édesanyáról gondoskodni tudott volna. Ugyanakkor megkönnyebbült szívvel gondol arra, hogy végül mégis a saját otthonában tölthette a mama az utolsó idejét, köszönhetően fia egykori feleségének, aki saját anyja gondozása mellett elvállalta volt anyósáét is. Ott halhatott meg, ahová sóvárogva visszavágyott, fia szeretetét érezve, aki vigasztalóan ott volt ágya mellett: „Itt vagyunk mindannyian... Jóska is, apánk is. Most itt vagyunk, aztán ott is együtt leszünk. ... Eljönnek mind, akiket szeretsz... unokáid, dédunokáid, barátaid, testvéreid, a nagyszülők..." A haldokló - mintha mindent megértett volna - nagyot sóhajtott, kinyílt a szája, mint aki szólni akar - s kilehelte lelkét. Fia megrendülten fogta le a szemét: „Milyen hirtelen leszállt az este! ... Köszönöm, édesanyám, hogy legalább utolsó óráidban veled lehettem..." Ekkor döbbent rá arra: „Az élők nem nyugszanak. Mert hibát hibára halmozunk egymás ellen és magunk ellen. Széthullunk. Széthullik közösségünk, családunk, nemzetünk. Részeinkre hullunk mi magunk. És halálig teljes életre szomjazunk." Mindössze három hónapot töltött az édesanya idegenben, de e három hónap elegendő volt mégis arra, hogy az író kívülről-belülről megismerje az öregotthonok életmódját, az odakényszerült idősek lelki szenvedéseit. El-elbeszélgetett a lakótársakkal, a szomszédos szobák lakóival, s rádöbbent, milyen mérhetetlenül kiszolgáltatottak az itt élők, főként pénztelenségük miatt. Kis nyugdíjukból éppen csak a térítési díjra futja (vagy még arra sem), és semmi nem marad arra, hogy kissé elviselhetőbbé, változatosabbá tegyék mindennapjaikat. Többségük a szeretethiányos léttől is fuldokol, gyermekeik-családjuk nemigen akar tudni róluk. Benke László több intézményt is felkeresve, jót is, rosszat is tapasztal, s végül leszűri a mindenütt érvényes tanulságot: a „túl mohó" (lakásra éhes) fiatalok idejekorán megfosztják idős szüleiket otthonuktól, akik az öregotthonban ételt-italt, gyógyszert, ápolást megkapnak ugyan, de az „idegenek" között, szeretetre éhezve boldogtalanul vergődnek. A „szomorú, vigaszra szomjazó lelkek" csak Isten kegyelmében reménykedhetnek, hiszen a legkedvesebb családtagok hiányát, odafigyelő jelenlétét senki és semmi nem pótolhatja. Az otthonban - bár társaságban vannak - önnön magányuk foglyai, ezért többnyire atomizálódnak az itteni közösségek is. A megható, érzelmileg telített leírások (egy-egy gondozott sorstörténete, az együttélés problémáinak feltárása stb.) a szárazabb, adatközlő, tárgyias részletekkel váltakoznak - ez teszi a kötetet szociografikusán is hitelessé. A közhasznú társaságok és betéti társaságok (kht, bt) formájában működtetett otthonokba a módosabb öregek jönnek. Nekik esetleg úgynevezett apartmanra is telik, zsebpénzük is marad a nyugdíjukból. Itt szépen felszerelt, olykor luxusholmikkal is ellátott közösségi helyiségek (társalgó, tv-szoba stb.) vannak, rehabilitációs nővérek, mentálhigiénés csoportok gondoskodnak testi-lelki egészségükről - a családot azonban ez sem pótolja. Kaposvár zöldöve-