Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Figyelő - BUZÁSI ENIKŐ: Egy peregrinus művész (Mányoki Ádám 1673-1757. Egy arcképfestőpálya Európa fejedelmiudvaraiban)

herceg méltóságteljes ábrázolását, félalakos portrét festett a hercegnéről (amelyet pár évtizeddel később térdképpé bővítettek), s megörökítette az ifjú hercegeket is. E képek legvonzóbb darabja a legkisebb fiú, Friedrich Heinrich Eugen különös hangulatú portréja, amelyen az ifjú herceg egy aggastyán társaságában látható. A fiú díszes, régies kosztümöt visel; fején bársonybarett és lebbenő tolldísz, a portréköznyelvben a fantázia, az ész, valamint a jó emlékezőképesség allegorikus kifejezője. Mindehhez kézben tartott könyv, asztalon fekvő építészeti tervrajz, körző és szögmérő társul, amelyek együttesen azt jelzik, hogy a portré egy alkalmi, „személyre szóló" nevelésallegória. Erre utal a kép másik szereplője is, akinek segítségével a jelenetben egy ritkán ábrázolt ótestamentumi téma azonosítható: Eli pap a gyermek Sámuelt oktatja. Mányoki szász uralkodó számára készült műveinek java a legkorábbi drezdai évek termése. Jóllehet Erős Ágost 1717-ben udvari festővé nevezte ki, a későbbiekben már nem vett részt jelentősebb feladatokban. 1716-ban Párizsból Drezdába telepedett és népes műhelye élén vezető udvari festő lett a francia Louis de Silvestre, aki egy korszerűbb ízlést vezetett be a szász udvarban. A reprezentatív portré hangsúlyai máshová tevődtek, megnőtt a mozgalmasabb, tetszetősebb kompozíció, és a kellékek, képi kiegészítők jelentősége. Mányoki visszafogott, inkább az egyéni jellemzésre, semmint a tetszetős, látványos megoldásokra figyelő előadásmódja, félalakos kompozíciói és egyszínű sötét hátterei hamarosan korszerűtlenné váltak az udvari ízlés számára. Bizonyára udvari mellőzöttsége is hozzájárult ahhoz, hogy megrendelőköre kiszélesedett és Drezda mellett mind gyakrabban vállalt Lipcsében is munkát. A város tehetős polgárairól és kereskedőiről, Lipcse szellemi életének vezetőiről, a gyűjtőkről és könyvkereskedőkről, egyetemi tanárokról festett portréi kevés kivétellel ma már csak metszetekből ismertek. Gazdag környezetű, háromnegyed alakos ábrázolásokból, amilyenekké a francia nagypolgárság portrémetszetei nyomán maguk a képeket sokszorosító metszők formálták át Mányoki eredetileg félalakos vagy mellképben készült munkáit. Mindazonáltal ezek az alkalmi lipcsei tartózkodások, munkavállalások nem tekinthetők egyfajta visszavonulásnak, önkéntes száműzetésnek a drezdai művészeti élet vérkeringésétől. A két város folyamatos kulturális és művészeti kapcsolata, a lipcsei megrendelők művészi igényessége a szász uralkodó udvari festőjének a polgárvárosban is a legfelső társadalmi réteg érdeklődését biztosította. Az 1720 körüli évek Mányoki művészi teljesítménye legjobb éveit jelentik, folyamatos megbízásokkal, egyenletesen magas színvonalú munkákkal. Ekkor kap lehetőséget arra is, hogy 1723-ban Bécsben portrét készítsen VI. Károly császár, magyar király leányairól, a hatéves Mária Teréziáról és húgáról, Mária Annáról. A későbbi uralkodónőt virágfüzérrel, Flóraként örökíti meg, míg Mária Anna portréjában a 17. századi ábrázolások jelképrendszerét követi: a hercegnő életkorát jelképező öt szál virággal és a lélek szimbólumaként megjelenő pillangóval. A két főhercegnő portréjához hasonló kompozíciós megoldást és parki környezetet látunk viszont az egy évvel később készült gyermekarcképen, Podmaniczky János és Judit kettős portréján is. A kép már Magyarországon készült, ahová 1724 szeptemberében Mányoki másodszorra érkezett meg. Szándéka ekkor az, hogy visszaszerzi családi birtokait és végleg itthon telepszik le. E törekvésében legfőbb segítője Ráday Pál volt,