Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Figyelő - BUZÁSI ENIKŐ: Egy peregrinus művész (Mányoki Ádám 1673-1757. Egy arcképfestőpálya Európa fejedelmiudvaraiban)

akit még Rákóczi udvarából ismert, de elnyeri Podmaniczky János, Erdődy György kamaraelnök és Pálffy Miklós nádor pártfogását is. Valamennyiüket megfesti, Rádaynak és Podmaniczkynak családja portréit is elkészíti. E képek a magyarországi arcképízléshez, a 17. századi családi portrégalériák ábrázolási szokásaihoz igazodva szinte egyazon sorozat darabjainak tűnnek. Legfőbb jellemzőjük a félalakosnál valamivel nagyobb kivágat, a férfiak esetében a csípőre tett, illetve széktámlára támaszkodó, levelet tartó kéz, az öltözet részleteinek és díszeinek aprólékos megmunkálása, aminek Mányoki mind a férfi-, mind a női portrékon láthatóan nagy kedvvel tesz eleget. Az ábrázoltak megjelenése a hazai ízlésnek megfelelően visszafogott és méltóságteljes. Noha 1730-ban Mányoki öccsével, Sámuellel hosszas utánajárás után Nógrád megyében végül nádori adományként birtokhoz jut, az eljárás során jogait nem tudja érvényesíteni. A festő a meginduló birtokper végét nem várja meg, 1731 tavaszán végleg visszatér Drezdába. Mivel távollétében megszüntették udvari festői státusát, a szász udvarban meglehetősen bizonytalan helyzet fogadta. Az udvari állást csak évekig tartó kérvényezés után, 1736-ban kapta vissza, ez azonban az udvar részéről feladatokat már nemigen jelentett. Ismerünk ugyan tőle néhány tág terű, nagyfigurás ábrázolást, ezekből azonban már hiányzik korábbi portréinak nagyvonalúsága, megformálásuk eleganciája. A reprezentatív kompozíciót és megjelenésmódot egyfajta fáradtság és kismesteri következetességgel végigvitt festői precizitás kíséri. A nehezen visszakapott udvari festői kinevezés ellenére Mányoki lényegében kiszorult az udvari körök érdeklődéséből. Ekkor ismerkedett meg Christian Ludwig von Hagedornnal, aki nemcsak életrajzát írta meg, de műértőként elfogult méltatója, gyűjtőként pedig egyik legfontosabb mecénása lett. Hagedorn Mányoki festészetének azokat az értékeit fedezte fel és tartotta sokra, amelyek a holland festészetből nyert tapasztalatokat őrizték meg. Az ekkoriban kezdődő érdeklődés a 17. századi holland mesterek stílusában és témáival készült képek iránt, ami a polgári és arisztokrata gyűjtők körében volt elsősorban tapasztalható, azt kell, hogy mondjuk, divatba hozta Mányokit. „Holland modorban" készült képeiről, amelyek egykorú leírások szerint többnyire karakterfejek, kosztümös zsáneralakok voltak, egyik késői munkájából, egy rembrandti ihletésű ótestamentumi aggastyánfigura ábrázolásából alkothatunk fogalmat. A késői időszak munkáit részben az effajta historizáló ábrázolások, részben pedig a portréízlés változásával lépést tartó rokokó megoldású portrék képviselték. Ezek közé tartozik Mányoki rokokó időszakának egyik legérettebb darabja, az élénken ragyogó színekkel és porcelános felülettel kivitelezett kis mellkép, Swihowska báróné portréja. A láthatóan szeretettel és festői figyelemmel megmunkált alkotás a kissé már megfáradt, de mesterségével szemben még mindig igényes festő egyik utolsó szép teljesítménye. Fennmaradt munkái alapján meglehetősen pontos képet kaphatunk Mányokiról mint festőről. De vajon mit tudunk a magánemberről, mit ismerünk érdeklődéséről és szellemi kötődéseiről? Eletének erre a részére vonatkozóan csaknem teljes egészében a halálával és a hagyatékával kapcsolatos forrásokra vagyunk utalva. Mányoki 85 éves korában Drezdában halt meg, 1757. augusztus 6-án. A haláláról szóló dokumentumok szerint nőtlen volt. Drezda óvárosi negyedében lévő lakásában utolsó éveiben egyik segéde lakott vele, aki hagyatékának felszámolásában is részt vett. Halálakor nem • 1 1