Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.
Figyelő - BUZÁSI ENIKŐ: Egy peregrinus művész (Mányoki Ádám 1673-1757. Egy arcképfestőpálya Európa fejedelmiudvaraiban)
vari festővé frissen kinevezett francia Antoine Pesne-nel, aki egy udvarhölgyeket bemutató sorozat egyik darabját, Blaspiel bárónő arcképét bízta rá. A tájba komponált, nagy kivágatú ábrázolás szokatlan feladat elé állította Mányokit, aki a megfelelő tapasztalatok híján a kép kompozícióját és főbb motívumait Nicolas Largilliére két portréja nyomán készült francia metszetekből kölcsönözte. A Pesne-nel való munkakapcsolat festői eredménye Mányoki közismert Önarcképe is, amely sokat merít a francia festő bensőséges hangulatú zsánerképeinek meleg színvilágából és háziasán közvetlen bemutatásmódjából. Portréját, amelyen csupán mestersége legegyszerűbb, legközvetlenebb tárgyaival látjuk őt, rokonszenves magabiztosság és megnyerő természetesség jellemzi. Az ábrázolás olyan művészi önmagára találást rögzít, amely több évtizedes pályája során csak ritkán érhető tetten műveiben. Mányoki az emigrációban tartózkodó fejedelem hívására 1712 januárjában Gdanskba érkezett, ahol udvari festőként utolsó munkáját készítette el, Rákóczi bensőséges hangulatú, méltóságteljes arcképét. Megjelenésének tartózkodó személyességében a portré magánemberként mutatja be Rákóczit, amiről nemcsak az ábrázolás bensőséges atmoszférája vall, de a fejedelem külseje, magyar nemesi viselete is. A kép az emigrációban élő fejedelem privát portréja, valójában az egyetlen e minőségében. Lehet, hogy ez az inkább személyes, mint hivatalos megjelenést biztosító arckép a gdanski emigrációja során Rákóczinak pártfogást nyújtó II. (Erős) Ágost lengyel király és szász választófejedelem számára készült, a fejedelem egyfajta magángesztusaként, Franciaországba távozása alkalmával. Megfestését követően nem sokkal ugyanis a képet már a szász uralkodó tulajdonában említik a leltárak. Rákóczi 1712. novemberi távozásával Mányoki Gdanskban kilépett a fejedelem szolgálatából. 1713 elején már Varsóban találjuk őt, ahol először pártfogója, Bieliriski lengyel koronamarsall portréját festi meg, majd ettől kezdve éveken át a lengyel és szász uralkodó, II. Ágost számára dolgozik. A fennmaradt számlák, valamint egyéb források arra utalnak, hogy Erős Ágost kezdetben csak alkalomszerű megbízásokkal foglalkoztatta őt, s csak 1717-ben nevezte ki udvari festővé „első portréfestői" rangban, évi 1000 tallér fizetéssel. Noha nem állt udvari alkalmazásban, ezek az évek Mányoki egyik legtermékenyebb időszakát jelentik: Varsóban, Berlinben, Drezdában és Dessauban dolgozik, II. Ágost megbízásait teljesíti, s az udvar vezető személyiségei mellett elsősorban az uralkodó környezetének hölgytagjait örökíti meg. Azok a portréi, amelyeket Erős Ágost „szépséggalériája" számára készített, kezdetben az egyik drezdai palotát, majd később a pillnitzi nyári rezidencia termeit díszítették. A 18. század első évtizedének divatját követő félalakos kivágatú, többnyire kezek nélkül festett szépséggaléria-portrék sorát az 1710-es évek végén egész alakos vagy térdkép kivágatban készült reprezentatív arcképek váltották fel. Hasonló igényű, gazdagon szcenírozott ábrázolásokat Mányokitól főleg adatból ismerünk. Hogy e képei milyenek lehettek, arra az egyik kivételes hatású portréjából következtethetünk, amely a dán királynét, Sophie Magdalena hercegnőt ábrázolja erőteljes színösszeállítású karneváli öltözetben, parkháttér előtt, csobogó delfines szökőkútnak támaszkodva. Ugyancsak Erős Ágost megbízásának eleget téve került kapcsolatba Mányoki az anhalt-dessaui hercegi családdal. Elkészítette a családfő, Leopold von Anhalt-Dessau
