Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Figyelő - DÉR KATALIN: Venyige és szőlőtő (Bolyki János: János evangéliuma a görög tragédiák tükrében)

Régi és új egyidejűsége állhat annak hátterében is, hogy egyes kutatók a Jánosi könyv egészét, míg mások egyes jeleneteit tekintik drámai jellegűnek. Ez nem mellékes különbség. Az előbbi esetben a könyvet olyan komplex szupertragédia-szerű képződménynek kellene lássuk (bár nem a hegeli „abszolút tragédia" értelmében), mely példátlan újszerűséggel szintetizál, állít magasabb összefüggésbe korábban létező drámatípusokat (áldozati, temetési, törvénykezési stb.). Ezzel szemben sok jelenet dramaturgiája archaikus, a legősibb agónm, az Aiszkhüloszt megelőző fázisra mutat vissza, ahol még csak egyetlen szereplő áll szemközt a Karral, mint az evangélium szcénáiban Jézus a jánosi értelemben vett „zsidókkal". Arisztotelész drámaelméletének kapcsolata az evangéliummal szintén kérdések sorát veti fel, hármat említünk. A tragédia definíciója - cselekvés utánzása beszéddel (49b25-26) - kevéssé áll az evangéliumra, Bolyki nem is tér ki rá bővebben. Az evangéliumi beszéd, különösen épp Jánosnál, elsődlegesen nem „utánoz cselekedeteket", hanem maga a cselekvés és cselekedet, alany, aki elbeszél, és tárgy, akit elbeszél; a Szó alapfunkciója nem az, hogy valami önmagán túllévő másra mutat. És hát mégiscsak zavaró, ha valami, amit drámának mondunk, mutat több-kevesebb tragikai vonást, csak épp a definíciónak - a tragédia fogalmának - nem felel meg. Talán ezért érezzük olykor, hogy az evangélium, minden külső hasonlóság ellenére, ellenáll az összehasonlítás és a műfaji meghatározás kísérleteinek. Ami pedig a tragédia Poétika-beli kritériumait illeti, azt tapasztaljuk, hogy azok, mint a szerző bemutatja, alkalmazhatók ugyan a jánosi szövegre, de radikálisan mást jelentenek az evangélium s mást a tragédia esetében. Nem szólva arról, hogy néhány alapvető fogalmat csak azon az áron tudunk az evangéliumra vonatkoztatni, ha úgy teszünk, mintha pontosan tudnánk, mit értett rajtuk Arisztotelész, elfeledve, hogy jelentésük önmagában is vitatott. Ez különösen a katarzis fogalmánál okoz gondot. A bevett fordítás, miszerint a tragédia félelem és részvét felkeltésével éri el az „ezektől való megtisztulást", a sok közül csak az egyik lehetséges értelmezés az eredeti ravasz birtokviszonyára: „ezeknek a katharzisát". Bolyki Bolonyai G. osztályzását veszi át, aki egyenesen öt értelmezési típust említ (nem négyet, lásd 39. és 49. o.); kérdés, melyikhez kapcsoljuk hát Jánost? De bármiképp döntünk, alig jutunk túl a formális párhuzamon. A katarzis lehetséges Poérika-beli jelentései mind moralizáló és/vagy pszichológiai jellegűek. A tragédiabeli tisztulásról, bármit jelentsen is pontosan, annyi mindenesetre biztos, hogy pszichológiai úton, „félelem és részvét" által jön létre, és ugyancsak a pszükhét, az érzelmeket, vagy, pszichoszomatikus alapon, az indulatokat moderálja. Gyökeresen más ez, mint az evangéliumi megtisztulás hitbeli és egzisztenciális eseménye, melyet kísérhet esetleg „lelki" hatás, de az itt mellékes. Amikor az ember az evangélium által tisztul meg, legkevésbé sem úgy tisztul meg, mint a tragédia által; nem úgy, hogy „részvétet érez" Jézus sorsa iránt, és, paralel, „félelmet" önsorsa miatt (vö. 162. o.). Amikor Jézus azt mondja, és épp János evangéliumában (15,3): „ti már tiszták vagytok az én beszédem által, amelyet szóltam nektek", akkor beszédének önerejéről van szó, az tisztít meg, nem az általa keltett érzelem. Nincs hát, nem is lehet lényegi azonosság az arisztotelészi pszichológiai katarzissal. A tragédia játék. Színjáték, melyet akarva-akaratlan játék-tudattal nézünk. A tragédia okozta megrendülés, a „fé^OQ HMMMMMH3IHMNMMBRMMM«*H»