Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Figyelő - DÉR KATALIN: Venyige és szőlőtő (Bolyki János: János evangéliuma a görög tragédiák tükrében)

lelem és részvét" meg a Szent valóságának jelenléte adta megrendülés, a tremendum et fascinosum különbsége: játék és valóság különbsége. Végezetül, szemben Arisztotelész osztályozásának kategorikus, logikai szigorával, az evangélium folyton az ambivalencia és a paradox felé mozdul. Az a kritérium, hogy a tragédia cselekménye zárt egész, tudniillik van eleje, közepe és vége (50b26), a jánosi szövegre csak szűk tematikus értelemben áll, viszont ilyen értelemben áll a szinoptikusokra is. A tematikus zártságnál mélyebben jellemzi János evangéliumát, hogy egyszerre lezárt és lezáratlan. A Prológ és a kettős Epilóg a Szó könyvének, a Szó világba jötte történetéről szóló lezáratlan és lezárhatatlan, mindig újabb beszédeket generáló könyvnek, önmagát végtelenítő Liber perpetuusnak mutatja János evangéliumát. A görög tragédia és az evangélium összevetésének valódi gyümölcsét tehát nem a hasonlóságok és eltérések külön-külön regisztrálásában látjuk, hanem abban, hogy épp a hasonlóságok mutatják meg a felmérhetetlen horderejű eltérést, különösen olyan alaptémáknál, mint az áldozat, az önfeláldozás szabadsága, élet és halál tétjének komolysága, régi és új viszonya. A tragédia áldozataival, elsősorban a leginkább jézusi alaknak tartott Antigoné önfeláldozásával való összevetés (vö. 73. o. sk.) fő értelme, hogy megkérdezzük: mi az, hogy „önkéntes halál"? S ekkor talán mélyebben értjük a jézusi „odaadom/leteszem az életemet", „magam (tói) adom oda", „van hatalmam odaadni" kijelentések (Jn 10,1718) komolyságát, Jézus szabadságának természetét, szemben Antigoné vagy bárki más életáldozatának szabadságával, mely, bármennyire heroikus is, korlátozott. Nem magának az életnek mint olyannak az odaadását jelenti, lévén a bűn után egyetlen ember önfeláldozása sem abszolút önkéntes, szabad akaratú tett többé. Szabadsága a halál idejének, alkalmának, helyének és hasonló körülményeinek megválasztásáig terjed. Amikor Antigoné odaadja az életét, olyasmit ad oda, amit, a középkoriak szavával, „mindenképpen elveszítene egyszer". Épp ezért sejlik fel tragédiája olvastán valami annak az áthidalhatatlan szakadéknak valódi mélységéből, mely a leghősiesebb halálban is ott lévő kényszermozzanatot elválasztja a jézusi önátadás radikális szabadságától. Szögekről, tövisekről, ostorozásról szóló vallásos elmélkedések helyett - hiszen az ókorban tömegek haltak meg ugyanilyen körülmények között! - maga a misztérium sejlik fel, az, amit senkinek nincs módjában sem megélnie, sem elgondolnia: hogy Jézusban olyan valaki választja emberként a halál nyomorúságát sorsául, akinek a halál kényszere nem eredendő léthelyzete. A bűn után csak az egy Bűntelen jelentheti ki a szó valóságos értelmében: „van hatalmam, hogy odaadjam". A tragédiában a partikularitások összecsapása olykor „régi és új" konfliktusaként realizálódik (105. o. skk.), „néha az elhanyagolt régi érdekében..." (pl. Antigoné), „máskor az új propagálása céljából" (pl. Euméniszek; 114. o.). Az új győz a régi felett, vagy fordítva, mindenesetre aligha van hegeli értelmű szintézis, mint más tragédiákban. Az viszont, amit Jézus képvisel, nem régi és új közötti választás kényszere, nem is ezek valamiféle szintézise, hanem az azonosságuk. Az új, amit ő képvisel: maga a régi, az isteni terv örökkévalóságában az idő kezdetétől ott lévő eredeti. „Az írástudó, aki megtaníttatott Isten Országa felől, éléskamrájából újat és régit hoz elő." (Mt 13,52). Igen, ebben a sorrendben: újat és régit. Mert nem kétfélét, „újat plusz régit" hoz elő, hanem