Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Figyelő - DÉR KATALIN: Venyige és szőlőtő (Bolyki János: János evangéliuma a görög tragédiák tükrében)

szerző, tudattalanul vagy tudatosan „a tragédia archetipikus formái alapján" (30. o.), azaz egy konkrét műfaj, egy speciálisan görög, méghozzá a klasszikus korhoz, a Krisztus előtti 6-5. századhoz kötött műfaj nyomán - mintájára? tudattalan befolyása alatt? közegének érzetében? - fogalmazta újra a Jézus-hagyományt. Olyannyira, hogy e kapcsolat a szerző szerint kiállja még a közvetlen, motivikus, sőt szövegszerű összevetés próbáját is! Ez az összevetés alkotja a könyv zömét. Az eredmény gyakorta meggyőző, olykor azonban némileg megtévesztő lehet. Például az, hogy a keresztény liturgia drámai formát öltött, véleményünk szerint nincs direkt történeti összefüggésben a korabeli színjátékkultúrával. E fejleményt nem tekintenénk „feleletnek a dráma és az egyház konfliktusára" (26. o.). A zsidó istentisztelet meghatározó előképi jelentősége és sok egyéb ok mellett ez azért is kevéssé valószínű, mert a liturgia résztvevője nem megformál, alakít, utánoz másvalakit, hasonlóvá válva hozzá - mint a színész, aki, Hüppokratésszal szólva, hazudik, „mást gondol, és mást mond" -, hanem reprezentál és szimbolizál. (Furcsán is veszi ki magát, ha a felolvasó olykor mégis megpróbálja színészileg „utánozni" Jézus egy-egy vélt gesztusát vagy hanglejtését.) A „szerep" két értelme, a szó szerinti/színpadi és a metaforikus/liturgikus „szerep" között óriási a különbség.* A kötetben a kettő összemosódik, s olykor ez történik a többi fogalommal is. Bolyki exkurzusként az első részbe iktat egy fejezetet a János-evangélium és az euripidészi Bakkhánsnők közötti hasonlóságokról és eltérésekről Stibbe nyomán, valamint az evangélium és Seneca Őrjöngő Herculese (Herculens furens) összevetését F. Kemper kutatása alapján, végül saját meglátásait további tragédiamotívumok Jn-beli felbukkanásáról (26-35. o.). A második rész a JE az antik és modern drámaelméletek mérlegén címet viseli (39-94. o.). Elöljáróban a szerző két kérdést tesz fel. Hogyan alakul János evangéliumában az elbeszélő és drámai részek aránya, továbbá „drámaként mennyire tragédia jellegű" (36. o.) az irat? Szakaszról szakaszra elkülöníti János dramatizált és epikus szövegeit, megállapítja - érvként a drámai jelleg mellett -, hogy „a dialógusok aránya a narratív szöveghez képest kettő az egyhez" (46. o.). Ez azonban úgy áll elő, hogy a statisztikai táblázatban nincs „monológ" kategória, Jézus beszédei is a dialógokhoz számíttatnak; pl. a Nikodémus-jelenet 12 szakasznyi monológja (3,10-21), a csaknem teljes három fejezeten keresztül, a 14,9-től a 16,16-ig megszakítás nélkül tartó nagy monológ, és az összes többi Jézus-beszéd is a „dialógus" oszlopban szerepel. A negyedik evangélium ismert jellegzetessége, hogy a néhány szakasznyi tényleges dialógusokat terjedelmes jézusi beszédek követik, melyek drámaisága abban áll, hogy nem a narrátor, hanem egy „szereplő" dikciói. Ez retorika, ami a drámán kívül a pogány epikának és történetírásnak is (lásd például Liviust, majd Tacitust) szerves tartozéka. Akárminek vesszük e beszédeket, a „dialógus" kategóriába biztosan nem valók. Ám a második rész fő témája inkább az, mennyiben alkalmazhatók János evangéliumára a különböző drámaelméletek. Az első helyen Arisztotelész Poétikája., a tragédia * Nem vagyunk biztosak abban, hogy a klasszikus triász idejében már pontosan így állt a dolog. S gondoljunk például a Máté-passió utóéletére, egyházi és hangversenyszerű előadásaira: tanulságos összevetésre nyújt alkalmat. - a szerk.