Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - Yahya Kemal Beyath versei

Ha lent a sírban, ahol már hajnal sem hasadna, A test elporlana s a képzelet megmaradna, S a mindenség gyönyörűn a szülőföldből állna, Halálomban csak az otthon lenne szívem álma. Hazám szép városait láthassam percről percre, Izmirt, mit úgy szeretek, Rodostót és a szerte Fénylő sok tornyot, a Márvány-tengert s Boszporuszt, hol Felhőtlen kéklik az ég, s a nyár örökkön lángol, És minden alkotásunk, népünk és katonáink, Egyenként sok csuda hősünk, tisztes ősapáink. Szívemben zeng az Allah akbar, fohásza hitnek, És időnként a Nevakári szólaltatik meg, Haljak meg bár idegen földön, síri éjben, Csak bennem drága hazám képe maradjon épen! ŐSZIDŐN Az életünk hamar tovaszáll, hosszú ősz jön el, A sok virág, madár, falevél sorra útrakel. E zaklatott évszak folyamán búcsút int a táj, Tenger s hegyek fölzengenek és jön borús homály. Mit még a nyárból láthat a szem, fájva foszlik szét, Bús nap köszönt s bús éj idején túlvilági lét. Az ősz fájdalma teljesen átjár szivet, velőt, S az út végén már látni a ciprusos temetőt. A láthatár szűkebb, s a szelíd nap sötétedő, A köznapok lassulnak, a szív terhe egyre nő. Az ember már-már hallja a föld nyugtató szavát S megsejti egy másik zene fölsejlő dallamát, Meghajtja önmagát a kimért pusztulás előtt, S az lesz, ki volt hajdan, mielőtt még világra jött. Ahogy fáról szakadt falevél mély folyóba hull, Örök álmunkba úgy zuhanunk, öntudatlanul. Anyánk, a föld kőszíve bajunk át nem erezi, Halál-kalandunk végezetét észre sem veszi.