Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Corpus evangelicorum - BERECZ ÁGNES: Egyházi gyűjteményeink - alapkövek vagy kövületek?

(ezért hoztak áldozatokat a könyvtárak fejlesztéséért); mára viszont mintha múzeumi látványosság, illetve oktatási segédeszköz vált volna belőlük. A szakma oldaláról tekintve az egyházi könyvtárak szintén vákumhelyzetbe kerültek: az állami könyvtári rendszerhez csak periférikusán illeszkednek. Ez természetesen nem diszkrimináció, csupán a nem állami státus következménye. Nem beszélve arról, hogy egyházi könyvtár, mint típus, nincs is - egyházi fenntartásban levő könyvtárak vannak, amelyek rendkívül változatos típusokat vonultatnak fel. A nyilvánosság ma már alapvető kritérium, rendkívül kevés zárt könyvtárat ismerünk. Szerepüket tekintve vannak felsőoktatási funkciókat ellátó egyházi könyvtárak; másoknak inkább szakkönyvtári szerepe van; ismét mások egyházi iskolai könyvtárak; és jellemző az a helyzet is, amikor mindezek a szerepek keverednek. Van, ahol komoly műemlékegyüttest őriznek, van, ahol kizárólag modern szakirodalom található. Van, ahol egyedülálló teológiaifolyóirat-állomány van vagy más kiemelkedő értékű különgyűjtemény. Néhány helyen élenjáró az informatikai ellátottság (ami egyidejűleg feltételez jó szakembert, hálózatot, gépeket és programokat); néhány helyre ez távolról sem igaz. Van, ahol a könyvtárhasználat mértéke szerény, és van, ahol igen jelentős a napi forgalom. így aztán az egyházi könyvtárak - pragmatikus módon - történeti múltjuk, helyi adottságaik, hagyományaik és kialakult gyakorlatuk alapján töltik be feladatukat. Látványos, minőségi váltást eredményező fejlesztésben nem részesültek, pusztán a meglevő keretek között dolgozhatnak. Álom az egyházi kulturális központokról Az álom abban a realitásban gyökerezik, hogy az egyházi könyvtárak birtokában hihetetlen értékű kincs van: egyrészt az ismert műemlékállományok, másrészt a könyvtárak nem muzeális jellegű szellemi potenciálja (teológiai szakirodalom, folyóiratok stb.) ez mind már meglevő érték, alaptőke. Emellett vannak szakmai és kutatói kapcsolatrendszerek. Vannak önálló kutatási programok; saját fejlesztésű adatbázisok, kiadványok. Az alkalmazottak között több kitűnő szakember dolgozik. Ezekkel az értékekkel ténylegesen rendelkezve bűnt követnénk el, ha nem hoznánk ki az egyházi könyvtárakból mindazt, ami potenciálisan bennük rejlik. És nem rejlik bennük kevesebb, mint a lehetőség arra, hogy agora legyen, műhely, sajátos kulturális központ. Elsősorban a létező, de fragmentálódott szellemi erőket kellene vonzanunk, helyet adva a diszkusszióknak, munkakonferenciáknak és a kutatásoknak. Megnyerhetnénk ehhez a működő egyetemi, akadémiai kutatócsoportokat is. Saját kutatási programjainkat értelemszerűen az adott muzeális állományegységekre kell alapozni, tekintetbe véve a digitalizáció, az internetes tartalomszolgáltatás kívánalmait is. De a kaput szélesre kell tárni. A tudományos fórumok, emlékülések, időszaki kiállítások, esetleg koncertek sűrű sorozata teremtheti meg azt a hírnevet, ami egy idő után még előbbre lendítheti a folyamatot. Ilyen értelemben egy viruló egyházi kulturális intézmény lehet a misszió eszköze; és így kapcsolódhat az egyházi munkaterületekhez.