Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Figyelő - KÁRPÁTI LÁSZLÓ: A kereszt népe (Örményország kincsei - Titkok az Ararátról. Kiállítás a Károlyi Palota Kulturális Központban)

Credo 200311-2 szerző gondolatai a jelenlegi nehézkes formában, sajátos, beavatottakhoz szóló tolvajnyelvével aligha hasznosítható a prédikációs gyakorlatban. Pedig személyes tapasztalatunk szerint e nehézség áthidalása nem lehetetlen. Kiindulásul sok esetben elég lenne pusztán rámutatni egy egyszerű szövegtényre, a szöveg egy problematikus pontjára, pl. a következőképpen: Ugyan miért ismétli meg a sáfár gyors egymásutánban háromszor is „az én uram" kifejezést, s főleg miért mondja magában (en heautó) hangsúlyosan „az o urának" a gazdát még akkor is, miután az már elbocsátotta? Úgy véljük, nem alaptalan optimizmus azt várni, hogy ebből elindulva lépésről lépésre érthetően kifejthető Mártonffy Marcell-féle értelmezésnek legalábbis az egyik lényeges pontja, mely szerint itt nem annyira a sáfár hamissága és a gazda/Isten dicsérete közötti ellentét, nem is a kezdeti számonkérés és záró dicséret közötti ellentmondás mindenáron való feloldásán kell erőlködni; sokkal fontosabb a szövegben az Istenről alkotott otthonos séma (Isten számon kér) lebontása és egy új megértésmód (Isten jóvá mond) felkínálása. Ezen egyetlen kifejezés, „az én uram" alapján rámutathatunk a másik eredetinek (jézusinak) tűnő intencióra is: a levitézlett sáfár szívében jól tudja, hogy amikor ura vagyonából enged el adósságokat, formálisan ugyan nem „tisztességesen" jár el, tartalmilag mégis ugyanezen úr „legmélyebb intenciójával megegyezően cselekszik" (110); nem hiába mondja tehát, amit mond, mert az urat paradox módon épp e cselekedete alkalmával nevezheti a szó teljes értelmében valóban „az ő urának". Amiként a mégoly hősies emberi megbocsátás sem a magáéból enged el, hanem a máséval, az isteni kegyelemmel sáfárkodik. A kereszt népe Örményország kincsei - Titkok az Ararátról (Kiállítás a Károlyi Palota Kulturális Központban, 2002. július-október.) Rendkívüli érdeklődés előzte meg és fogadta az Állami Örmény Történeti Múzeum vendégkiállítását, amelynek rendezői nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy közel kétszáz műtárgy, számos igazán művészi fotográfia, szépen fogalmazott szöveges tábla, valamint rajz segítségével megízleltessék azt a „keserű mézet", amit úgy hívunk, hogy örmény történelem, kultúra, sors. A régészeti emlékek és a liturgikus tárgyak a neolitikumtól a 19. századig vezetik végig a megilletődött látogatót teremről teremre, hogy részese lehessen egy varázslatos időutazásnak, amelynek szuvenírjeit és anzikszait sokáig dédelgetve őrzi az emlékezet. A budapesti bemutató egy 1995-ben megkezdett, a világ kulturális fővárosait felkereső sorozat utolsó állomása, amely egyben az 1700 éves örmény kereszténységről megemlékező események legrangosabbja volt. Egy páratlanul nehéz múltú, egyház szervezetileg megosztott és diaszpórába kényszerített nép kulturális örökségét néhány száz négyzetméteren bemutatni reménytelennek tűnik, azonban a válogatás mégis sikerrel kísérelte meg a lehetetlent: az őskortól a 19. századig tartó roppant időszak legfontosabb tárgyi emlékeinek bemutatását. A két karakteresen elkülönülő tárgyegyüttes első nagy egysége a kései kőkortól a Dér Katalin