Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Figyelő - DÉR KATALIN: Két könyv Jézus példázatairól (Mártonffy Marcell: Az újszövetségi példázatok irodalma. Poétika és teológia. Kozma Zsolt: Jézus Krisztus példázatai)

ságokra redukálásával, a filológiai-történeti rekonstrukció melléktermékeként a Biblián belül kimutatható újraírások valamelyikének kitüntetettként kezelésével, a textus öntükröző-önlegitimáló értelmezésével, dogmatikai, ideologikus kihasználásával. Ám a hagyománykritika, miközben levonja az egzegézis efféle történelmi kudarcaiból adódó tanulságokat, egyúttal maga is szerves része ugyanezen hagyománynak, mivel épp annak folyamatos mozgásban-léte termelte ki. Weder felismerése, hogy az a terep, amely úgy teszi kezelhetővé a felmerülő paradoxonokat, esztétikum és teologikum, másfelől várakozás és cselekvés, eszkatologikum és etika, illetve szabadság és szabály feszültségét, hogy egyszersmind meg is őrzi őket: a. játék (233 kk.). A játék az a kitüntetett „hely", ahol az irodalmi aspektus, a mássá, jobbá válás lehetőségének katarzisélménye és a megtérés dogmatikai, etikai szempontja találkozhatnak. Egy lehetséges világot kínál fel ingyenes kegyelemből, olyat, amely már be van rendezve szabályokkal, de/és még egyre várakozik az ember szabad elfogadására, ugyanakkor berendező aktivitására; a példázat révén a hallgató egyrészt egy kész egzisztenciába, annak a Házigazda által rögzített szabályrendjébe helyezkedik bele, másrészt maga alkotja is ugyanezt. (Erre utalhat például az egyazon történetből levonható és, mint a szöveg- és értelmezéstörténet bizonyítja, különböző korokban le is vont „tanulságok" pluralizmusa.) Elfogadás és szabad alakítás nem mondanak ellent egymásnak, mivel eme basileia, a valóságos, fogalmának megfelelő uralom: célja a szabadság. A példabeszéd, Isten Országának a hétköznapi valósághoz „hasonlító", ugyanakkor azt átformáló játéktere olyan önmegvalósítás alkalmát kínálja, amely nem az eddig élt egzisztencia tovább-növesztése, hanem lehetőség arra, hogy az ember önmaga másikává váljon. A példázatokban és másutt adott isteni magatartásminta azonban ezen individuális érdekű megértésmód mellé eltéveszthetetlen gesztusokkal helyezi oda a közösségi, etikai, szociálteológiai szempontokat is; teszi ezt az omnipotenciának az önkiüresítésig menő önkorlátozásával, identitásváltásaival (Emberfia > pásztor/király > egy a betegek, éhezők, szomjazok etc. közül: Mt 25,31-46; lásd 247 kk.), az úr-szolga viszony aranykort idéző felforgatásával, vagy amikor a bölcsesség kommunikálását egy lélegzettel mondja egyirányú „átadásnak" és „társalgásnak", beszédközösségre lépésnek (Bár 3,36-38). Mindezek az azonosuló gesztusok legkevésbé sem szüntetik meg a Basileus radikális másságát; például az adósparabolák Isten cselekvési szempontjait illetően ellentmondásosnak, kiismerhetetlennek tűnő „tanulságokat" hordoznak ugyan, ám e „másféle" magatartás mindegyikben közös lényege az emberi dialóguspartnerben meglévő „másféle", jobb én- és életlehetőség felmutatása és felkínálása, egyben megvalósításának, áldás, benedikció, jóvá-mondás általi megteremtésének „kommunikációs programja". A záró, VIII. fejezet számunkra legfontosabb megállapításait az alábbiakban összegezzük. Mártonffy Marcell korábban meggyőzően mutatta be, hogy a poétikai és befogadásesztétikai megközelítés a szellemi lényeget illetően hitelesebben világítja meg a példázatanyag originális történeti középpontját, eredeti és maradandó intencióját, mint azok a kutatások, amelyek közvetlenül irányultak a történeti hitelességre. A „jelek", a parabolák apró, köznapi eseményei és a „jelentett" Végtelen viszonya nem adható meg a rejtett értelem / nyilvánvaló értelem, előtérben álló kép / mögöttes (fogalmi) jelentés kettősségekkel; viszonyukat helyesebben írja le az ,azonosulás' szó. Az