Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Figyelő - DÉR KATALIN: Két könyv Jézus példázatairól (Mártonffy Marcell: Az újszövetségi példázatok irodalma. Poétika és teológia. Kozma Zsolt: Jézus Krisztus példázatai)

Ige testté létéből éppoly logikusan, mint amilyen titokzatosan következik az Ország inkarnálódása az egyszerű történetekként megjelenő emberi lét valóságába. E felajánlott kommúnió, ama bizonyos éngikenben adott már-és-még következményeinek komolyan vétele a példázatértés kezdete: az Ország elközelgett, és egyre közeleg. E szituáció emberi problematikáját a Mk 4,10-12 versek értelmezése illusztrálja (256 kk.), ahol a fő nehézség Márk „belül lévőket" és „kívül lévőket" szembeállító „teológiai determinizmusa" (259). Az elemzés nyomán azonban kiderül, hogy a szerzőt rehabilitálni igyekvő megoldás görcsös keresésénél termékenyebb az az olvasat, mely ezen egzisztenciális, vallási állapotok változandóságában, véglegességük megkérdőjelezésében látja a lényeget. A mystérion, melynek ismerete a belül lévőknek „megadatik", maga a Messiás személye, akinek felkínált odaadása az el- és befogadó készség révén lesz ténylegessé; a „belül lévőket" éppen ez és csak ez a gesztus teszi belül lévőkké. Az elemzés, melynek röviden ki kellett térnie persze a teljes textusra, igen meggyőző, a kötet tárgya szempontjából rendkívül lényeges 21-25. versek beépítését mégis hiányoljuk itt, javasolva a következő gondolatmenet-vázlatot. A „belül lévők", akikről Jézus azt mondja: „nektek megadatott a mystérion ismerete" (4,11-12: a görögben), másfelől egyáltalán „nem értik" a példázat szavait, jelentését (4,10.13): „a mystérion ismerete" tehát nem azonos az éppen elhangzó szöveg megértésével. A biztosan utólagosan beillesztett 14-20. magyarázata, melyet Mártonffy joggal tart „a fejezet középpontjának" (258), véleményünk szerint hiányával és többletével egyaránt túllép magán a példázaton. Hiányával, mert az azonosítások sorából kihagyja a Magvetőt, aki így lehet Isten, Jézus és a mindenkori igehirdetők; többletével, mert az elvetett magok nemcsak az igével azonosak, a nyitó közleménynek megfelelően (14: „a magvető az igét veti"), hanem, merőben váratlanul, embereket is „jelentenek" („ezek azok, akik ... vettettek" séma a 15-20-ban többször), ez új perspektívákat nyit az értelmezés számára. Ami biztos: a magyarázat célja nem az eredeti kérdés megválaszolása, továbbá a példázat és magyarázata közötti diszkrepancia tudatos, nem Márk figyelmetlensége az oka. Inkább mystérion, szöveg és interpretáció viszonyára utal, de csak az utána álló 21-25. ún. „enigmatikus mondásaival" együtt nézve, melyek a könyvben lényegében magyarázatlanul maradnak (lásd 258,262), holott a lehető legszorosabban kapcsolódnak alapkérdéséhez. 21-22: az, amit mystérionnak, rejtett dolognak mondunk, olyan valóság, mely provokálja önnön szemlélését, per definitionem önmaga valamilyen mérvű, modusú megvilágosodására, megértésére irányul; azért és arra adatik, hogy az ember feléje forduljon (1. Mózes szavait a csipkebokor előtt: „Odamegyek és megnézem ezt a különös jelenséget", Exod 3,3). Némelyek a lámpás-metafora e márki zárlatát „egyedülállónak" és „számunkra különösnek" mondják (Gnilka ad loc), pedig nyilvánvaló, hogy másként a mystérion vagy a rejtett dolgok kifejezés nem paradoxon volna, hanem, quantum ad nos, nem létezne jelentettje. Lévén az odafordulás aktusa eo ipso a megértés mozzanata, immár nincs igazi ellentmondás abban, hogy a „belül lévők" „ismerik a mystériont", jóllehet egyelőre „nem értik" a példázatot. A „belül-lét" mint, mondjuk úgy, spirituális feltétel után jöhet a szöveg értésének kvázi technikai feltétele, bevezetve a 23-ban („akinek van füle a hallásra, az halljon"), majd pontosítva a 24a. versben. Itt az értelmetlen „Vigyázzatok, mit hallotok" (?) fordítás helyett a „Figyeljetek