Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Figyelő - DÉR KATALIN: Két könyv Jézus példázatairól (Mártonffy Marcell: Az újszövetségi példázatok irodalma. Poétika és teológia. Kozma Zsolt: Jézus Krisztus példázatai)

egyszerűen példatár a háttérelbeszéléshez, Jézus tetteihez vagy tanításához, nem beszélve arról, hogy a legtöbb e célra felvett szempont hallgatólagosan feltételezi a szövegek fixált jelentését. így vagy az a helyzet, hogy a rendszerezés rout court alkalmatlan módja e textusok megközelítésének, vagy az, hogy normái nem a témák, a hosszúság, a formák felszíni különbségéből, nem is Jézus életének kronológiájából adódnak, hanem mélyebb rétegben keresendők. Ám az áthagyományozás nem elsősorban megőrző, rögzítő, inkább újraíró módja, ami korábban az eredeti „lerontásának" minősült, mára éppen a példázatok életképességének jelévé lett. Aligha könyvelhető el üres véletlennek, hogy a megértés hagyományos módjához éppen az alapfeltételek nincsenek adva. Hiányuk termékeny hiánynak, mondhatni a sugalmazottság megnyilvánulásának bizonyul, a Feladó jelének vehető arra nézve, hogy, ebben az esetben legalábbis, más utat kell keresni. A továbbiakban (50. kk.) Mártonffy Marcell szelektálva ismerteti az ez irányú kezdeményezéseket és kérdésfelvetéseket. A II. fejezet Jülicher 19. század végén megjelent, a modern példázatkutatás kezdeteként számon tartott kétkötetes könyvéről, majd Bultmann elgondolásáról szól, a III. pedig az eszkatológikus példázatmodellről, Dodd és Jeremias elméletéről. Ez után a nyelvteológiai és példázatteológiai megközelítések kerülnek sorra, a középpontban Funk, Crossan és Harnisch olvasatával. Az V. fejezet a parabolát műegészként, közelebbről metaforikus elbeszélésként elemző irányzat képviselőit (Wilder, Via, Güttgemans és ismét Crossan) veszi sorra Ricoeur szintéziséig, végül a történeti-kritikai részt záró VI. a befogadásesztétikai megközelítés fő kérdéseit tárgyalja Weder, illetve Harnisch egymással is vitázó gondolatainak értékelésével. Fejezetenként egy-egy példázat elemzését olvashatjuk annak illusztrálására, milyen sokféle irányban szabadítja fel a megértést az a kiinduló tézis, amely az értelmezés lezárhatatlan voltát mondja ki. Bármint van azonban, az a tény, hogy a végleges, az újraírások nyomán esetleg „ellentmondásossá" is lett kánoni változat a szöveg kitüntetett, éppen-ilyenként kitüntetett állapota, alapjában befolyásolta a kutatás útkeresését. Már régóta nem elég azt mondani, hogy a jelen szöveget azért kell vizsgálni, mert az eredetihez „amúgy sem lehet visszajutni", sem a változtatások mibenlétét és állomásait rekonstruálni, nem elég hangoztatni, hogy ez a munka a megértéshez „nem döntő fontosságú"; hibás művelet a textus textúrájában, konklúzióiban mutatkozó ellentmondásokat elsimítani, mondván, hogy azok igazából nem is ellentmondások. Ami ellentmondásnak vagy hiánynak látszik, az, bárhogyan jött létre egykor, ma a megértés döntő mozzanatának, a továbbírást, az elbeszélés folytatását provokáló erőnek bizonyul. Röviden, a hipotetikus „eredeti" rekonstruálására irányuló törekvéseket a szöveg poétikai természetére vonatkozó kérdezés váltotta fel. Mártonffy Marcell „A cselekvő beszéd jelentése" című VII. fejezetben szerteágazó, mégis egységes gondolatmenettel jut el a példázatok eredeti provokatív erejét eltüntető mechanizmusok felsorolásától addig a következtetésig, miszerint a sokszínű példázatanyag közös lényege a jövevény/idegen/más egzisztencia el- és befogadása, e gesztus következményeivel, az idegenség sajátként való megértésének, egyúttal másléte megőrzésének dialektikájával együtt. A Példázatmondó eredeti intenciójának öntudatlan ártalmatlanná tétele sokféleképp mehet végbe, a jelentés univerzális igaz-