Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Rokon irodalmakból - Refik Halid Karay két elbeszélése

Hasannak tetszett a hajó. Amikor a csikorgó darukat, a feliratos mentőöveket, a kötélen himbálódzó csónakokat - száradó fehérneműt idéztek - vagy az őrségváltáskor megkonduló kis harangot elnézte, igazán jól érezte magát. Ötödik évében volt; kedves pöszeségével a fedélzeti utasokat is jócskán fölvidította. A hajó itt-ott kikötött, megritkultak az utazók. S amint a forróbb vidékhez közeledtek, a gyerekre valami merevség ült. Akik a hajón maradtak, érthetetlen nyelven beszéltek, s nem mondogatták neki, mint az isztambuliak: „Gyere, Hasan! - Eridj, Hasan!" - Ráadásul a neve is megváltozott: Hassen lett belőle. „Taal hun ya Hassen" mondták. Odament hozzájuk. S ha „Ruh ya Hassen"-t hallott, visszahúzódott. Haifában végre kiszálltak, a gyereket vonatra ültették. Anyanyelve már teljesen eltűnt: sehol sem hallotta. Meglapult hát a sarokban; ha szóltak hozzá, hallgatott, égő arccal, kipirultán hallgatott. A narancsligetek nézésébe merült; a mellében valami keménységet, a torkában valami csomót érzett: mintha megakadt volna a falat. Aztán a virágba borult vagy gyümölcstől roskadó, öntözött, szép kertek is eltűntek. Megritkultak az olajfák. Szikkadt, kopár, naptól égő hegyek között jártak; csupán kecske legelészett. A kecskék koromfeketék, hihetetlenül feketék voltak: szőrük úgy verte vissza az izzó nap fényét, mint az újonnan festett autó. Ennek is vége lett; lapos síkságra ereszkedtek, amely a szemhatárig nyúlt. Sem fa, sem patak, sem ház. Csupán óriási állatok tűntek föl időnként. Nagyon hosszú lábú, nagyon hosszú nyakú, domborodó hátú, púpos állatok; még csak egy pillantást sem vetettek a vonatra... Szájukból fehér habot préselve, mélán és ostobán vonultak; súlyos, de puha léptük nem hagyott nyomot és nem vert föl port. A gyereket elhagyta türelme, nem bírta megállni, mutogatva kérdezte a mellette ülő katonát. Az mosolygott: - Gamel, gamel - mondogatta. A következő állomáson letették Hasant. Fekete lepelbe burkolt, összeérő, fekete szemöldökű, fekete anyajegyes asszony szorította mellére; nyakáról, homlokáról, karjáról és füléről mindenféle arany függött. Az anyjáétól merőben más, különös illatú, nagyon puha, szinte paplanszerű melle volt: gyorsan elrejtőzhetett benne. - Ya habibi! Ya ayni! A nagynénjét kísérő asszonyok is ölelték, csókolták; beszélgettek, nevetgéltek. Volt egy csomó gyerek is; a réklijükre ing helyett valami zakófélét húztak, a hajukat befonták, fejükön lapos sapka ült. Hasan csak állt, lélegzete elszorult, hallgatott, hallgatott. Hetekig tartott szótlansága. Az arabot - amelyet pedig lassan érteni kezdett - kicsiny fejében megnyilatkozó makacssággal valahogy nem akarta beszélni. Mint aki lemerül a tengerben s a nagyobb veszélytől tartva mindenáron visszafogja lélegzetét: így ő is már fuldoklását érezte, mégis hallgatott. Öves réklit, zakófélét, lapos sapkát, piros papucsot viselt. Feje búbja simára nyírva: olyan lett, mint a tenyere; homlokába fürtök lógtak. Megszokta már a földben sütött, száraz bőr keménységű kenyeret; az étkezésnél - villa és kanál helyett - ügyesen mártogatott vele. Egy nap a nagynénje behívott egy vándor susztert, aki az utcán kiáltozott. Zilált