Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.
Rokon irodalmakból - Refik Halid Karay két elbeszélése
ruházatú férfi lépett be az udvarba; a hátán bőrbevonatú lapos zsák, a kezében apró kis zsámoly és egy hosszú vasdarab. A zsákból furcsa, összetekert karton került elő. Valamit beszéltek, aztán egy csomó tépett, szakadt, szétesett cipőt hordtak a suszter elé. Az ember a zsámolyára ült; Hasan pedig kíváncsian állt meg előtte: hiszen a körbekerített, alacsony, döngölt falú házban folyton unatkozott... Most azonban tátott szájjal bámulta: hogyan szeli a suszter a kartonszerű vastag bőrt kétélű, finom, nyeletlen késével; hogyan szorít a szájába egy maréknyi szöget; hogyan szedi ki őket a szájából egyenként - mint az Isztambulban látott majom -, s veri be gyorsan a cipők talpába; hogyan áztatja a bőrdarabokat valami piszkos vízben; hogyan mártogatja az ujját a koszos edényben álló csirizbe, s hogyan keni a csirizt a cipők talpára. Mindezt ámulva nézte; hallgatott és figyelt. Meg is feledkezett arról, hol és kiknél van, s szórakozottságból az anyanyelvén kérdezte: - Nem bökik a szádat azok a szegek? A suszter elképedve nézett föl a munkából. Hosszasan bámult Hasan arcába: - Te török gyerek vagy? - Isztambulból jöttem. - Én is odavaló vagyok... Izmitbői. A suszter haja és szakálla kócos volt, csupasz melle kilátszott. Térde foltos, szája foghíjas, az arca pedig sárga, egészen sárga volt: csakúgy, mint a szeme fehérje. Mivel törökül beszélt és Isztambul környékéről származott, Hasan már nem csupán a keze mozgását, de az arcát is figyelni kezdte. Melle közepén maréknyi, ritkuló szőr volt: őszes szakállához hasonló. Most megint kérdezett. Foghíjas szájából kissé pöszén jött a szó: - Hogyan kerültél ide az Iszten háta mögé? - Hasan ahogy tudta, előadta. Aztán a kanlicai házukról beszélt meg a halfogásról a szomszédék fiával, Mahmuttal. Azt is elmesélte, amikor az anyja orvoshoz ment és a földalattin utaztak; meg azt is, amikor a fehér mentőautó megállt a kapuban: miféle hordágyak voltak benne. Közben azért maga is kíváncsiskodott: - Te miért vagy itt? - Rossz fát tettem a tűzre. Szöknöm kellett. De valójában Hasan beszélt: a féléve hallgató Hasan. Megállás nélkül, pihenés nélkül, lélegzetvételnyi szünet nélkül... Pofácskái ragyogtak az örömtől. Üde, kristályosan csengő gyerekhangja betöltötte az udvart. Ami csak az eszébe jutott, mondta. A suszter - miközben dolgozott - egy-egy közbeszólással - Húha! Tényleg? Nahát! -jelezte figyelmét: beszéltette a gyereket. Mintha elérhetetlen hazájának egy patakját, egy szellőjét, egy dallamát hallgatná: örömmel, mégis elérzékenyülten hallgatta. Elmúlt napokra, elhagyott helyszínekre gondolt s egész valójában megrendült. Minél tovább akarta hallgatni: visszafogta hát a munkát. Végül mégis elkészült: valamennyi cipő rendben volt már. Kihúzta a földből a támfát, föltekerte a bőrt, becsukta a szöges dobozt, bebugyolálta a csirizes tálkát. Mindezt módszeresen, lassan. Hasan összeszorult szívvel kérdezte: - Már elmész?
