Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.
KRÁMER GYÖRGY: A személyes Gonosz
(Credo 200213-4 személyében a Sátán kísértését éli meg. Péter nem akar rosszat. De amit Jézusnak mond, több, mint az ő jó szándéka. Péter, még ha maga nem is tudja, a Gonosz hangja, a Gonosz megszemélyesítője lesz. És ebben a hangban, ebben a személyben a Gonosz lép Jézus elé, a Gonosz kísérti meg őt, nem úgy, mint egy személytelen valami, hanem mint egy személyiséggel bíró valaki. Mint ahogyan Isten személyességét sem tudjuk másként elképzelni, csak a másik emberen keresztül, úgy a Gonosz is a másikon keresztül lesz személytelen valamiből személyes valaki. Jól mutatja ezt, hogy Jézus megkísértésének történetében (Mt 4,6) a Gonosz Isten szavával kísért: Ha Isten Fia vagy, vesd le magadat, mert meg van írva: Angyalainak parancsot ad, és azok tenyerükön hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőbe. Ez az isteni szó önmagában és annak, aki hisz az Atyában, a feltétlen bizalomra való felhívás, arra, hogy hittel és bizalommal vesse magát Isten karjaiba. A megkísértés történetében azonban hitetlenségre hívó szó. Ezt a lázadó, kísértő karakterét nem önmagában hordozza. Éppen azáltal lesz ilyen, hogy egy abszolút gonosz valaki mondja ki ezeket a szavakat. Elért nem ontológiai bizonyítékokat keres a Gonosz személyes létezésének bizonyítására. Szerinte, ha a Gonosz bizonyíthatóan, tudományos módszerekkel leírhatóan lenne jelen világunkban, a technikai kor embere pillanatok alatt elbánna vele. Gondolatmenetében az a megkapó, hogy a Gonosz személyes létezésének minden problémája ellenére komolyan veszi a kérdést, és megpróbál követhető és logikus válaszokat adni a ma élő ember tapasztalati életéből következő kérdésekre. Attól ugyanis, hogy a Gonosz kérdésköréből a mai kor embere kiirtotta a mitológiai elemeket, még nem találta meg a kielégítő válaszokat. Miközben büszke felvilágosult, racionális gondolkodására, észre sem veszi, hogyan születnek az új mítoszok, hogyan teszik egészen konkrétan személyessé különböző érdekek a Gonoszt, hogy aztán az ellene folytatott harcukat az ősi mitológiai képpel, a személyes Gonosz képével legitimálják. Nem is beszélve arról, hogy a Gonosz létének, és ezzel kísértésének tagadása mekkora veszélyt rejt magában. A „hazugság atyja", ahogyan János fogalmaz, soha nem látott lehetőségeket használhat ki a médiára felfűzött világban. Elért ugyanakkor rámutat arra is, hogy a Gonoszról való gondolkodás feloldhatatlan ellentéteket hordoz magában. Az első ilyen feloldhatatlan ellentét a Gonosz eredetének kérdésköre. Most nem az Isten felmentésére irányuló válaszkeresések érdekesek, hanem a Gonosz puszta létének magyarázatához tartozik a kérdés: honnan van jelen a Gonosz ebben a világban? Amikor megvalljuk hitünket teremtő és megváltó Istenünkben, akkor nem egy semleges Teremtő van a szemünk előtt, hanem a jó attribútumát magáénak tudó Istenben hiszünk. Akkor tehát nem lehet bennünk semmi sem, amit ne ő teremtett volna bennünk. Ha a Gonosz mégis elválaszthatatlanul jelen van az életünkben, akkor csak két válasz adható. Vagy az, hogy a Gonosz, akinek Sátán a neve, egy Istenen kívül, vele párhuzamosan működő isten. Ebben az esetben Elért szerint az ember kettőjük háborújának terméke. Ez az ősi gnosztikus, manicheista megoldás azonban sohasem felelt meg az egyház tanításának. Maradt a másik lehetőség, hogy a Gonosz mégis, mint minden más teremtmény, a jó Isten teremtménye. Az egyház tanítása így megmaradt a monoteizmus mellett, de szembe találta magát azzal a kérdéssel, hogy hogyan választhatná el a Teremtő felelősségét attól a felelősségtől, ami a
