Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

KRÁMER GYÖRGY: A személyes Gonosz

Gonoszt terheli. Erre született meg a korábban már részletezett tanítás az angyalok lázadásáról, és Lucifer aposztázisáról. Itt ugyanis Lucifer, akit az Isten eredetileg jónak teremtett, saját maga, szabadon dönt úgy, hogy elszakad Istentől. Elértet ebben a korai tanban nem is az Isten felmentése érdekli igazán. Arra kérdez rá, hogy miért kellett annak idején egy külön történeten keresztül elmondani az aposztázist. Miért nem volt elég visszanyúlni Ádám és Éva történetéhez, ahol minden adott volt. Elért a két történet közti különbséget abban látja, hogy míg Ádám azt gondolta, hogy Isten előtt titokban maradhat a tette, addig a lázadó angyal Isten színe előtt lázad fel, szemtől szembe vállalja a tagadást, és így viszi végbe az elszakadást. Ez az apró különbség nagyon lényeges volt a korabeli tanításban, hogy a Gonosz személyességének vonásait pontosan rajzolhassák meg. Elért azonban itt látja a Gonoszról alkotható kép másik feloldhatatlan ellentmondását. Hitünk szerint ugyanis semmi sem szakíthat el bennünket Isten szeretetétől. Itt mégis arról van szó, hogy az aposztázis, a leesés megtörtént. Ha azonban ez lehetséges, akkor semmi okunk arra, hogy ezt az aposztázist ne éppen az emberrel vagy önmagunkkal gondoljuk végig. Sőt már önmagában az aposztázis lehetőségéről gondolkodni, a szakadék szélére lépést jelenti. Vagyis a Gonosz létezésére rákérdezni nem más, mint az aposztázisra, az elszakadásra rákérdezni. Ez a kérdés pedig már lázadás, hiszen magában foglalja az elszakadás lehetőségét. A gondolatmenet tehát innen nézve is feloldhatatlan ellentétekben végződik. Elért tehát rámutat arra, hogy a Gonosz személyességéről való gondolkodás, akár egzisztenciánk felől közeledünk, akár a korabeli egyházi tanítást gondoljuk végig, ugyanúgy megoldhatatlan feladat elé állít minket. A személyesen bennünket megkísértő valaki, aki Isten hatalmából ki akar szakítani, nem fér el abban a világban, amelyben Isten mindenható, legalábbis nem eredhet onnan. Ugyanúgy kizuhan a teremtett világból, mint a korabeli egyházi tanítás Luciferje, aki aláhullott, mindenestül elszakadt a Teremtőtől. Mégis itt van a Gonosz valósága. Mindannyian átéljük, megtapasztaljuk. Akkor is így van ez, ha őszintén meg kell vallanunk, nem tudjuk megmagyarázni, nem tudjuk létét nyomon követni. Nem rázhatjuk le azzal, hogy korábban megrajzolt alakjának mitológiai vonásait egybemossuk létezésének kérdésével, és miközben letöröljük a vonásokat, abban reménykedünk, nem marad majd semmi sem alakjából. Akkor is célt tévesztenénk, ha mindenáron feloldani próbálnánk a benne rejlő ellentmondásokat. A homályos, félelmetes és megdöbbentő kép, ami a Gonosz személyességét illeti, arra sem való, hogy félelmet keltsünk vele, hogy ezzel próbáljunk másokat Istenhez „menekíteni". Mire jutottunk hát? Elért úgy viszi végig gondolatmenetét, hogy közben egymás után fejti le a Gonoszról alkotott képről a titokzatosságot. A végén sem tudunk mindent. De amit nem tudunk, nem titok többé, hanem tudásunk határa. Korábban Schlink meg akart óvni attól, hogy gondolkodásunk tárgyává tegyük a Gonoszt, ezzel túl nagy teret engedve neki. Schlink azonban elvette tőlünk azt a lehetőséget, hogy a lehető legteljesebb módon leleplezzük a világunkban jelen levő Gonoszt, és így inkább bizonyosság nélkül, továbbra is vonzó titokzatosságban hagyta a Gonosz személyét. Elért