Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

Corpus evangelicorum - PÓSFAY GYÖRGY: Genfi arcképek

VII. Az LVSZ hetedik elnöke Káldy Zoltán, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke volt. Nem meglepő, hogy őt ismertem meg a legkorábban, hiszen két évig - 1939 és 1941 között - diáktársa voltam a soproni Evangélikus Hittudományi Karon. Papfiú volt. Édesapja halála után édesanyjával és öccsével Sopronba költözött, ahol azután középiskolai tanulmányait is elvégezte. 1937-ben iratkozott be a teológiára, ahová én 1939-ben kerültem, Budapestről. Csak felszínesen ismertük egymást. Nemcsak azért, mert feljebb járt nálam, hanem azért is, mert édesanyjánál lakott és nem a teológusotthonban. Káldy Zoltán tehetséges és szorgalmas diák volt; utolsó soproni évében a teológusok ifjúsági köre elnökének is megválasztotta. 1941-ben Kapi Béla dunántúli püspök lelkésszé szentelte és a pécsi gyülekezetbe küldte káplánnak. Nem sokkal odaérkezése után tizenöt teológustársammal együtt kéthetes szemináriumon vehettem részt a pécsi egyetem jogi karán. A kisebbségi kérdéssel foglalkoztunk. Egyik este Káldy Zoltán meghívott bennünket a szobájába, hogy beszámoljon első tapasztalatairól. Ha jól emlékszem, Svédországba való elutazásomig ez volt egyetlen magyarországi találkozásom Káldy Zoltánnal, bár lehet, hogy 1945-ben vagy 1946-ban egy lelkészgyűlésen együtt vettünk részt. Viszont hallottam arról, hogy amikor 1944 őszén a szovjet csapatok váratlanul átkeltek a Dunán és elfoglalták Pécset, akkor ő, ellentétben főnökével, aki elmenekült a városból, a helyén maradt és tovább végezte lelkészi szolgálatait. Amikor a gyülekezet megválasztott lelkésze a háború befejezése után végül is lemondott állásáról, a gyülekezet, egyhangú választással, emlékezve a nehéz időkben való hűséges szolgálataira, Káldy Zoltánt hívta meg parókus lelkésznek. Már Svédországban jutott el hozzám a hír, hogy Káldyt jó igehirdetőnek és eredményes munkát végző lelkipásztornak tartják a pécsi gyülekezetben. E hír vétele után 18 év múlt el legközelebbi személyes találkozásunkig. 1964-ben, amikor ösztöndíjjal ismét Svédországban tartózkodtam, Pestre tudtam utazni, hogy beteg édesanyámat meglátogassam. Ottlétemről Káldy Zoltán, aki közben esperes, majd püspök lett, értesült és kért, hogy keressem fel a püspöki hivatalban. Ezt meg is tettem, de találkozásunk nagyon formális volt. Éppen úgy, mint a második, amely szintén Pesten, valamivel több, mint két hónappal édesanyám halála után, újból az ő kérésére valósult meg. Következő találkozásunkra több mint hat évvel később került sor a tokiói repülőtéren. A városban 1971 májusában egy fontos missziói konferenciát rendezett a LVSZ és engem meghívtak erre a rendezvényre, hogy képviseljem a Dél-Amerika északi részén levő egyházakat; Káldy Zoltán pedig mint az Egyházi Együttműködési Bizottság egy évvel korábban kinevezett tagja és alelnöke utazott oda. Egyikünk sem tudott a másikról, de Káldy Zoltán látszólag igen örült, hogy szülőhazájától távol találkozhatott valakivel, akit már 32 éve ismer. Különböző közlekedési eszközökkel jutottunk el szállodáinkba. Nem is laktunk egy helyen, bár a két szálloda közel esett egymáshoz. Miután elhelyezkedtünk, megkerestük egymást. Azt javasoltam, hogy ne együnk komoly vacsorát, hiszen a repülőgépen állandóan tápláltak minket, hanem rendeljünk az én