Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

Corpus evangelicorum - MÁNYOKI JÁNOS: 1802-2002

Corpus eoangelicorum Alapképletre szorítkozunk: ha Kossuth Csóri vajda, akkor a nagyidai cigányok voltak az őseink. De meghalt - talán - százezer ember: így mégsem nagyidai cigányok, inkább a kőszívű ember fiai. Kossuth pedig - nem mondjuk, hogy hérosz, azt sem mondjuk, hogy a neve lángbetűkkel vonul át az égen - egy elszánt gyakorlati politikus volt: elképzeléseiben, jellemében bőven lehetett ellentmondás, személyében azonban alkalmas volt arra, hogy 1848/49-ben egész újkori történelmünk legszebb, legnagyobb küzdelmének az élére álljon. Elszántság, idegek, munkabírás, tömeghatás: Kossuthot hívta el az Isten, nem a nagy arisztokratákat, Batthyányi vagy Széchenyit. Mondják, hogy a magyar belpolitikát a vérében hordta, de az európai erőviszonyokat nem ismerte: lelkes volt, naiv volt: Csóri vajda. De ne feledjük, hogy Rákóczin is mulattak: ábrándokat kergetett, kalandoroknak ült föl. Hol volt azonban az a külügyi apparátus, az a külügyi hagyomány, ami akár Rákóczit, akár Kossuthot - érdemben és naponként - segíthette volna? Sorozatosan ad hoc kellett cselekedni, s közben a harci kedvet is ébren tartani: Kossuthnak ebből még jobban kijutott, mint Rákóczinak. S mit lát az utókor: pátosz és tökéletlenség. Lehet mulatni. Odaát, a polgári-demokratikus Ciszlajtániában ma is védik a császári mundér becsületét: elemzésre kerül a balszerencse, amely megakadályozta, hogy a magyarkérdést menetből rendezzék. Némely magyar azonban úgy látja, hogy a balszerencse talán minket sem kímélt. S mégis: 1849 májusában az összbirodalmi erők úgy vonultak vissza, hogy - foglyokban, holtakban, rokkantakban - negyvenezer embert vesztettek. Ebben a számban vélhetőleg nem szerepelnek a császári oldalon küzdő irreguláris nemzetiségi alakulatok veszteségei. Azt is jegyezzük meg - itt, a Balkán szomszédságában talán nem fölösleges -, hogy a magyarok általában nem bokorból, hanem szemtől szemben tüzeltek. Pedig olyan nép fiai, amelyet már évszázadok óta próbáltak gyermekkorban tartani, s amelynek önálló külügye, hadügye, hadiipara - II. Lajos vagy II. Rákóczi Ferenc óta? - nem volt. Kossuth retorikáján akkor mulathatunk, ha úgy találjuk, hogy a szóvirág és a magyar teljesítmény között bántó a különbség. Mi azonban másként látjuk. A romantika és a felsőfok egész Európában otthon volt, de a magyar teljesítmény - 48/49-ben egyedi. így láthatták Bécsben is: decemberben még elindultak, de nem telt bele fél év, már orosz segítségért kilincseltek. Önérzetes nagyhatalom létükre. Hej, ha minden nagy száj egy kerekes ágyú volna, akkor volnánk mi nagyon jól! idézi Jókai az ónodi országgyűléssel kapcsolatban. Van egy hamis pátosz, ami köznemesi kultúránkban gyökerezik, s legyen szó háborúról vagy békéről, újra meg újra felüti a fejét köztünk. Láttuk, hogy napjainkban - amikor szemlátomást nincs erő harsányan önfegyelemre, megfontolt viselkedésre buzdít. Ezzel szemben Kossuth retorikája nemcsak a megörökölt helyzetet virágozta, hanem maga is alakító tényező volt: szított és irányított. Felelőtlen politikus lett volna? Nehéz megítélni. Abban a feszült, fölgyorsult időszakban, amikor egyik napról a másikra már-már a Habsburg Birodalom léte is kérdésessé vált, keveset akarni ugyanúgy felelőtlenség lehetett, mint a túl nagyot akarás. Recept senkinek a kezében nem volt. Kossuth arra hajolt, hogy inkább többet akarjon, de a fegyveres küzdelmet nem ő kezdeményezte. A császári oldalon kétszínűség és