Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

Corpus evangelicorum - MÁNYOKI JÁNOS: 1802-2002

A másik oldal egy óvatos, de sekélyes magyarságképet táplál: erről többet kell szólnunk. Az óvatosságot természetesen megértjük. Hiszen arra is jól emlékezünk, hogy a legújabb Széchenyi-kultusz a Kádár-érában kezdődött. Aligha véletlenül. Mert a nemes gróf felelősségtudata nagyon könnyen feloldható a „szél ellen nem lehet..." olcsó tömeg-filozófiájába. 48-ban azonban a magyarok visszalőttek, 56-ban megint visszalőttek. Csak így lehetett kiegyezés, csak így lehetett gulyáskommunizmus. S láttuk még, hogy a közelmúltban az albánok is visszalőttek: s Szerbia elvesztette Koszovót... Nem az erőszakra vágyunk - Isten őrizzen! -, csak elfásultunk attól, hogy kongó féligazságok töltik meg az ünnepeinket. Március 15-én - ez is a Széchenyi-kultuszra rímel - állandóan az erőszakmentességet, a vérnélküliséget halljuk. 15-én valóban nem lőttek - megzavarodott az apparátus -, de néhány héttel később már pótolták a mulasztást. Arról nem szólván, hogy a magyar március 15. az akkori Európa legvéresebb eseménysorának lett nyitánya: hatvanezer halott? százezer halott? S tizenkét pontunk - Erdély uniójával meg a külön magyar katonasággal - elég logikusan vezetett a csatamezőkre. S halljuk a következő bűvszót: polgárosodás. Penzumként nem utolsó... de március 15. tartalmát még távolról sem meríti ki. A polgári társadalom ma már tipikusan a jobb híján társadalma, vagy - remélhetőleg - kevesebb annál. Lehet megkerülhetetlen program, de ünnepelni... ünnepelni csak vallásosán lehet: az ideát, az örökkévalót. A csöndes, építkező magyar képe lehet nagyon célszerű, aztán mégis lepittyed az ajkunk: hátha mégis szatócslét... talán az vész el, ami a legfontosabb. Koszorúzzuk Széchenyit, koszorúzzuk március 15-ét, koszorúzzuk saját magunkat. Felelősség, építkezés, megbocsátás... igen nagy dolgok, de csupán akkor, ha robbanni kész erőket nyergelünk meg általuk. Különben: a nyárspolgár ellágyulása, örök magyar retorika, burkolt materializmus. S eljött a kétszázadik Kossuth-évforduló: az egykori kormányzót most belefonjuk Széchenyi és március 15. szép koszorújába, s okadatoljuk, hogy ő is sokat tett a polgárosulásért. Akik nem szeretik, somolyognak, hallgatnak, Hérosztratész vagy Csóri vajda jut róla eszükbe. Suttogják, hogy fiatalkori szegénységében lopott volna, fölemlegetik hiúságát, hatalomféltését, rossz döntéseit, elmenekülését, szabadkőműveskapcsolatait, s ki tudja, még mi mindent. S akik még tudnak csodálkozni - aligha lehetnek sokan - töprengenek: mert azért hallatlan dolog, hogy a koldusszegény lutheránus köznemes följutott Magyarország kormányzói székébe, s a legismertebb magyar politikussá lett; olyan személlyé, aki nemcsak Magyarország, hanem az Egyesült Államok népét is lázba hozta. Népbolondító volt, vagy netalán kreatúra? Igen, van az alakjában valami kétértelmű - s éppen ezáltal, ne féljünk a szótól valami titokzatos. Ráadásul fiskális volt, politikus volt: személyisége - legtöbbünk számára - felszívódik az akkori magyar politikai-jogi gyakorlat mögött. A gyakorlat pedig egyszersmind stílus, sőt retorika: a jogász, a politikus mindig egy bizonyos emberhez, egy bizonyos közösséghez szól. Nem ír vallomásokat: nincs ideje, nincs - vagy a túlságig van - önismerete, nem akar hibázni, nem érzi szükségét, Istenre bízza... Aztán itt hagy bennünket, kételyek és viták között.