Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.
Figyelő - MÁNYOKI JÁNOS: Vatikáni tükörben. (A magyar kereszténység ezer éve.)(Kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban)
A harmadik nehéz feladatot egyáltalán nem sikerült megoldani: a felekezetközi jelleg csupán fügefalevél-szinten valósult meg. Pedig azt nem gondoljuk, hogy a kiállítást rendező kitűnő szakemberek - élükön Cséfalvay Pállal - ne törekedtek volna őszintén a protestánsok bevonására. Inkább arról lehet szó, hogy a kiállítás logikája, eredeti szerkezete nem bírta el a hangsúlyosabb és arányosabb protestáns jelenlétet. Talán bölcsebb lett volna - fájdalommal bár - lemondani a felekezetközi jellegről. Kritikánk azonban főleg a protestáns közreműködőket célozza. Nekik kellett volna végiggondolniuk, miben is vállalják az együttműködést. Véleményünk szerint nem lett volna szabad közreműködniük olyan kiállítás létrehozásában, amely a protestantizmust - Magyarországon teljesen képtelenül - bezárja a 16-17. századba: mondhatni, karanténba teszi. Másrészt az arányok is elfogadhatatlanok: közel kettőszáz tételből körülbelül tizenöt protestáns eredetű. Csak részben magyarázat, hogy a pannóniai és a középkori anyag tolja el az arányokat; mert a reformációtól kezdve is fennáll az aránytalanság. Igaz, hogy a téves szemlélettől - 16-17. századba szorítás - alig várhattunk jobbat. Gyakran bizony kicsinyes dolog tételeket számolni. Fennáll a veszélye, hogy számszerűsítjük az össze nem mérhetőt. Különösen nagy a veszély művészeti vagy művészeti jellegű anyag esetében. Most, amikor kifogásainkat soroljuk, talán nem csupán az a protestáns-kuruc sérelmi politika vezet bennünket, amely mindenütt százalékot számlált, centizett és követelt. Tudjuk, hogy jóakarattal hívtak meg bennünket: hiszen lehetett volna témája szerint is pusztán katolikus kiállítás. Azt sem vitatjuk, hogy a római egyház képzőművészeti anyaga bizonyos szempontból látványosabb és több. Mégis azt mondjuk: ebben a formában nem kellett volna vállalni az együttműködést. A kiállítás eszmetörténeti szempontból elfogadhatatlan, művészettörténeti szempontból jócskán egyoldalú. S amikor eszmetörténeti szempontról beszélünk, fölidézzük az unitarizmust, fölidézzük a kis egyházakat - hiszen a magyar keresztyénség ezer évéről van szó -, egy-egy kézirat vagy énekeskönyv erejéig nekik is ott lett volna a helyük. Ugyanezt mondhatjuk a középkori eretnekmozgalmakkal kapcsolatban: huszita vagy huszita hagyományú kelyhet mi lutheránusok is szívesen kölcsönöztünk volna. A tőlünk származó négy darab tárggyal nem vagyunk elégedettek. Luther végrendelete bármennyire becses, a magyar keresztyénség ezer évének nem igazán szerves része. 19. századi gyűjtő szerencsés vásárlása: abból az időből, amikor a magyar gyűjtők a német aukciókon még sikerrel indulhattak. Ugyancsak Németországból való az Ágostai Hitvallás allegorikus ábrázolása, amit a Tolnába települő svábok hoztak magukkal. Önmagában nincs vele bajunk: naiv, erőteljes, ikonográfiája kifejező. Nem tartjuk azonban szerencsésnek, hogy a magyar keresztyénség ezer évét reprezentáló kiállításon a négy evangélikus eredetű tárgy közül kettő Németországból való. Ennyire azért nem vagyunk szegények. Másrészt úgyszólván szabály: ha az evangélikusságot - csupán néhány tárggyal is - szeretnénk bemutatni, nagyon nehéz a könyvet - főleg az énekeskönyvet - megkerülnünk. S bár megértjük, hogy ez a kiállítás a képzőművészet és a ritka emlékek kiállítása volt, de azt is láttuk, hogy a rendezők az eszmetörténeti fontosságot azért igyekeztek méltányolni. Igazságtalanság volna, ha végezetül nem hangsúlyoznánk - akár ismételten is -:
