Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

Figyelő - MÁNYOKI JÁNOS: Vatikáni tükörben. (A magyar kereszténység ezer éve.)(Kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban)

9-10. századi bolgár és magyar kultúrához és az eurázsiai más, 8-10. századi ötvösművészetekhez sem. Önálló avar alkotás, amelynek képi ábrázolásaira természetesen hatással volt a korabeli más művészet is, bizánci hatás pl. biztosan felismerhető. A kincs, mint minden kincslelet nem egy időpontban készült. Legidősebb darabjai (ivókürt, talpas poharak, sima falú poharak, láncfonatmintás korsók) a 7. század végi ötvösség termékei, a legfiatalabbak pedig, mint a pálcikaindával díszített felületű hasas pohárka és keresztjeles, görög betűs török felirattal ellátott csatos tálka a 8. század legvégén készült. A kincs 23 edénye a 8. század végén valamelyik legmagasabb rangú avar méltóság tulajdona lehetett. Soha nem került sem frank, sem bolgár kézbe. Valószínűleg a frankok elől menekítették és a bolgár kán támadásakor ásták el. Elrejtője nem tudta előásni, akik elől rejtették nem találták meg. így maradhatott meg a magas szintű késő avarkori művészet tanújaként. Garam Éva Vatikáni tükörben A magyar kereszténység ezer éve (Kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban, 2002. március 1-június 30. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia megbízásából rendezte Cséfalvay Pál.) Egy vállalkozás sikere talán igen, de a kudarca nem mindig kíván hosszabb elemzést. S mivel a disputa sem kenyerünk, legszívesebben hallgatnánk. Csakhogy reprezentatív, bizonyos értelemben korszakosnak szánt kiállításról volt szó, amely - igénye szerint - minket is felölelt volna. Tehát papírra vetünk néhány gondolatot. Három kényes feladattal kellett szembenézni. Az első: a képzőművészeti és az egyéb anyag ésszerű és arányos összekapcsolása. Erősen egyházművészeti jellegű kiállításról írunk, amely időrendben haladva kívánt igényes áttekintést nyújtani a magyar keresztyénség ezer esztendejéről. Ennyire gazdag válogatás láttán az ember óhatatlanul sajnálja, hogy az egyházművészetünket valóban reprezentáló nagy alkotások egész sora - zöme - mégis távol maradt. Tudunk a pénzügyi, jogi, technikai kényszerűségekről, de azért fáj a szívünk: Suky-kehely igen, Mátyás-kálvária nem, Munkácsy Mihály igen, M. S. Mester nem. Nincs bennünk számonkérés, csupán a helyzetet vázoljuk. A második kényes feladat a magyar és a vatikáni szempont meggyőző harmonizálása. Erről talán többet kell szólni, s egyáltalán nem udvariatlan az a megjegyzés, hogy a két szempont nem azonos. Más dolog a Vatikánban s más dolog itt Budapesten magyar kiállítást rendezni. Célszerűségi megfontolások diktálhatják ugyan, hogy a Rómából visszaérkezett anyagot - a lehető legkisebb átalakítással, erőt-időt megtakarítva - állítsuk ki Budapesten is: az eredmény azonban csalódás. Mert az önismeret más szintjéhez szoktunk. Igaz, nagy baj van a történettudattal, de A magyar kereszténység ezer éve számunkra mégsem csupán bemutatkozó kiállítás. A tárgyak összeválogatása, a következtetések, az asszociációk, amelyeket kiolvashattunk belőlük, inkább a vatikáni, mint a magyar látogató észjárásán alapultak. Ez pedig mindenképpen fájdalmas, mert itt Budapesten nemzeti kiállításról volt szó.