Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - SAÍT FAÍK ABASIYANIK két elbeszélése

- Mi van fickó, nem találod a másik haltartót? Add ide legalább a dézsát! - rendelkezett. A dézsát én nyújtottam át. Sotiri fojtott hangon megszólalt a csónak farából: - Nem találom a haltartót, főnök. Otthagytuk a barlangot a fókának: a Yassira néző oldalra eveztünk. Kihúztuk a csónakot a kavicsra. Sotiri és Kalafat valami tüzelőért ment. Én leültem a parton a fehér kövekre. Egy sirály nézésébe merültem: az alkonyi fény felé csapdosott piros lábával. Alig volt háromlépésnyire. A hátán feküdt a sirály. Úszóhártyás, vörös lába időnként a levegőt verdeste. Mi történt vele, hajoltam fölé. A szeme nyitva volt. Szép feje időnként megrázkódott. Váratlanul Sotiri tornyosult fölém: partra sodort, üres narancsosláda volt a hátán. - Mi lesz ezzel a sirállyal, Sotiri? - kérdeztem. - Hát elpusztul - mondta. - Mi lenne? - Tényleg elpusztul? - Talán bizony tetteti? Persze hogy elpusztul. Sotiri a narancsosládát két szikla közé lódította: majd ott éjszakázunk. Aztán újra fölmászott a sziklákon, Kalafatot kereste. Egy sirály, egy áprilisi estén a hátára fordult; de még csak készült a halálra. Szívemet keserűség szorongatta: nem bírtam eljönni onnan. Kezembe vettem a madár fejét. Maroknyi tengervizet hoztam, a szájába csöpögtettem. Erőlködve megrázta fejét. Megremegett. Vége volt. Yassiada fényei kigyúltak. A távolban egy vitorlás haladt. Jókedvem elmúlt: szomorú voltam, a sírás határán. Hirtelen úgy éreztem, hogy búcsúztatót kell mondanom. Ok már meggyújtották a tüzet s bádoglapon pirították az összegyűjtött kagylót; én még mindig a sirállyal voltam. - Mi van veled? - kérdezte Kalafat. - Verset írsz, vagy mi a fenét csinálsz? - Meghalt a sirály - mondtam. - Ha meghalt, meghalt - fűzte hozzá. - Az ember nem hal meg? A teremtés napjaiban történt, az emberiség őskorát éltük. Ok vadásztak, tüzet raktak. Én a madárra írtam siratót; a tűz mellett készültem fölolvasni. Az egész törzs nekibőszült: - Ez a fickó már semmit sem mozdít? Csak üldögél a sziklán és töpreng? Meghalt a sirály: most már csak azt bámulná, csak arról mesélne? Egész nap ezt hajtogatják. Aztán este lesz: meggyullad a rönk, a száraz ág. Szemben a szél mormolva szólaltatja meg a tengert; a sirályok még mindig őrülten sivítanak, én pedig a dalt, a madár siratóját próbálom. Szomorúság, magány, az összebújás vágya uralkodik két halász szívén. Lassan-lassan megértik: ügyefogyott barátjuktól ered a hangulat. Egy-két nap hálót foltoztam, halásztam is - hiába -, de nem daloltam már esténként szomorúságot, öröm utáni vágyat. - Miért hallgatsz, fickó? - kérdezgették. - Hiszen úgy daloltál éjszakánként, mint a csalogány.