Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - REUSS ANDRÁS: Vitázva a társadalommal és egymással

éljenek, másrészt pedig ne mossák el a határt az egyház és a világ, a keresztény gyülekezet és a politikai élet között. Az evangélikus egyház álláspontját a Lutherra visszavezetett két birodalomról és Isten kétféle kormányzásáról szóló tanítás kifejtésével indokolják. E tanítás egészét nem, csak a nyilatkozatban hangsúlyos elemeit vázolhatjuk most fel. E tanítás szerint Isten kétféle módon kormányozza a világot: lelki és világi módon. A lelki kormányzásnak sajátja, hogy a Jézus Krisztusról szóló evangéliummal szólítja meg az embert, magának igényli, egészen birtokba veszi, megújítja, Isten gyermekévé teszi, aki viszont neki szolgál hálával és örömmel. A nyilatkozat első fejezete inti az egyházi szolgálatban állókat, hogy az igehirdetést és a szentségek kiszolgáltatását odaadóan, örömmel és hűséggel végezzék, attól el ne tántorodjanak. A gyülekezeteket pedig arra, hogy pásztoraiktól semmi mást ne kívánjanak, mint ezt a szolgálatot, s reménységüket ne politikai programokba, földi hatalmakba vagy történelmi eseményekbe, hanem egyedül Jézus Krisztusba vessék. A világi kormányzással Isten a veszélyeztetett világ földi, külső rendjét óvja. Eszközei a világi felsőbbség, a törvények, a jog, a tekintély és az engedelmesség. Ennek a rendnek szükség esetén erőszakkal is érvényt lehet és kell szerezni. Ezért a püspökök a második fejezetben hangsúlyozzák, hogy mindkét kormányzással Isten uralkodik a világban, mindkettő Istentől kapja méltóságát, de a kettőt mégis világosan meg kell különböztetni. A világi kormányzás ne avatkozzék sem a lelki dolgokba, sem az egyház szolgálatába, s ne is akarja a maga céljaira igénybe venni. S fordítva, a lelki kormányzás ne törekedjék megszerezni azt, ami Isten akarata szerint a világi kormányzás illetékessége. Ahol ezt a határt nem tartják tiszteletben, ott vagy az állam tesz erőszakot az egyházon, amelyre példa akár a cezaropapizmus, akár a totalitarizmus, vagy az egyház gyámkodik az állam fölött, mint akár a teokrácia, akár a klerikalizmus esetében. A nyilatkozat az egyháztörténet torzképeire utal, tehát nem saját korára. Az állam és az egyház helytelen magatartására két-két paradigmát nevez meg, ezzel az állam és az egyház eltévelyedésének mintegy egyenlő esélyét sugallja. így a lelki kormányzásban szolgáló lelkészeket éppen úgy megszólítja, mint a világi kormányzásban hivatalt viselő keresztényeket. Tanulságos összevetni ezt a négy elnevezést azzal a tizenkét évvel későbbi (1964), a helytelen egyházi magatartást kifejező négy szóval, amelyeket Káldy Zoltán használt: hierokrácia, konformizmus, gettóba vonulás, opponálás.

4 Egyik szó sem utal az illetékességi kör állam általi túllépésére. Egyik szó sem annak feltételezése, hogy az egyház lépné túl ezt a kört. A szavak mind - talán csak a hierokrácia kivétel - az egyház alárendelt vagy perifériára szorított helyzetét feltételezik.

5 A német evangélikus püspökök szeme előtt ekkor még a közelmúlt, a nemzetiszocializmus rémképe van, amely éppen arra példa, milyen következményekkel jár, ha az állam totális igénnyel mintegy Isten helyére lép. A trón és oltár szövetségének a megszűnte után a nemzetiszocializmus totális állama felkészületlenül találta a német társadalmat, különösen is az egyházat, amelynek a hitlerizmus vérfagyasztó tapasztalatára volt szüksége ahhoz, hogy az állami rendet ne azonosítsa az isteni renddel. Ezért mondja a nyilatkozat: „A politikai rendet nem lehet közvetlenül Jézus Krisztus uralmából levezetni." A fennálló rend önmagában tehát nem megkérdőjelezhetetlen és vi-