Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.

Figyelő - MÁNYOKI JÁNOS: „Mint tenger, táncol az isten" (Hoványi János: Rigó és mandala)

Bélát szólítja, de mindannyiunk Mesterére ugyanúgy gondolhatunk. Hiszen utalássá, jellé válhat a személy - s élét veszíti a különbség. Görcsöt kap a szánk, ha netalán fejlődésről szólunk, de az ismertető nem képes föllobbantani az extázist: arról beszél, amiről még tud beszélni. S a harminchat versről szólván dicsérnie kell korunk feszességét, kevés szó különös izzását: ahogy korábban nem létezett. Fölöslegesnek ítéltetett a rím, sőt - gyakran - a ritmus; a vers lényege, hogy a szavak szorítsák össze a torkot. Ahogy a szó súlya megnő, úgy rövidül a vers. Ahogy a torok összeszorul, úgy ér véget a szavalás - vagy akár a versmondás - kora. S a szó mágiája mindinkább legyőzi a ritmus mágiáját; s nem csupán azt, hanem a szavakból építkező, zárt gondolatsorokat is. Nem az értelmetlenség tör be, de az egységes gondolatmenetet mintegy magába szívja az utalások bonyolult és hajszálfinom hálózata: ebből a szempontból a Rigó és mandala valószínűleg virtuóz teljesítmény. Azonban nem tudjuk - nem tudhatjuk -, hogy a szó különös ereje - amelytől a torok összeszorul -, megőrzi-e hatását későbbi korokban. Átalakul a hagyomány, az irodalom helye változik, s birodalmi nyelvvé lesz a maradék magyar: ilyen korban talán nem kell jósolnunk. Tekintsük azonban e karcsú kötetet pusztán kísérletnek - noha személy szerint sokkal többnek tartjuk -, néhány kiemelkedő vonását még akkor sem vitathatjuk el. Szellemi öröksége három felé ágazik: keresztyénség, hellén világ, Távol-Kelet. A Krisztus-hit és a görögség markánsan jelenik meg a témák és a képek által, míg a TávolKelet finoman, áttételesen érvényesül. Mert nem a haikura és a mandalára gondolunk: viszonylag csekély a közvetlen jelenlét. Fontosabbnak ítéljük, hogy a sorok és a szavak elhelyezésének különös súlya van: a versnek része a vers látványa. Tudjuk, hogy ez a furcsa, napnyugati kalligráfia már módszerré vált, mégis távol-keleti asszociációra gyanakszunk: talán azért, mert a szó gyakran látvány és mondat egyszerre. S ha valakinek sikerül harminchat rövid versben a lélek jelenidejét a szellem hármas örökségével együtt megszólaltatni, ha gondolkodása nem könyvszagú, s elkerüli vallások és hagyományok ízléstelen összemosását: mindenképpen figyelni kell rá. Különös szavai közt, feszült és tragikus világában személy szerint otthon éreztük magunkat. Tömörsége, erős hellén ízei segítik, hogy elkerülje a moralizálást és az erzeigest, a keresztyén ihletésű költészet két nagy kísértőjét. A lélek minden ízében vallásos, de az Istenhez sóhajtás - közvetlen formában - ritkán szólal meg a versben; a kő, a szikla, a szobor képe annál gyakrabban jelenik meg: felidézi ugyan számunkra Levante kopár, nagy múltú világát, de a lélek keménységét, tartását, önmagába zártságát is sugallja. Önáltatás volna megértésről beszélnünk: a jelképek és az utalások hálójában időről-időre tanácstalanul állunk, s csak bizonytalanul próbáljuk megfejteni szavak, sorok - sőt, egész versek - finom egymásnak felelését. Műveltségünk, ismeretanyagunk talán szűkös, talán más, de az emlékezet mégis segít valamit. Néhány évvel ezelőtt egy sokat idézett szellem vicsorogva támadt a fénymisztikára, s most, Hoványi János karcsú kötetében újra meg újra fölragyog az a fény. Nem is tudjuk: jelent-e meg nálunk valaha verskötet, amelyben a fény-gondolat - ez a nagy hagyomány - ennyire élő és ható. Nehéz ugyan elképzelni, hogy korunkban valaki himnuszokat ír majd az isteni fényről, az örök világosságról, de a Rigó és mandala utalásai - a különös fölizzások - éppen eleget mondanak: s ez vigaszunk.