Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.

Corpus evangelicorum - KALLA GÁBOR: André Parrot emlékezete

sőbbi nagyállattartók életformájától. Hatókörüket elsősorban az itatásra alkalmas víz elérhetősége határozta meg, amitől legfeljebb 40-50 km-re távolodhattak el, ezért meghatározott útvonalakon mozogtak a félsivatagos zónákban. A háziasított teve hiányában a sivatagokba való behatolás ekkor még fel sem merült. A juhok mellett a szamár volt a legfontosabb állat, de ezt legtöbbször csak teherhordásra használták. A legelők és a vízlelőhelyek ellenőrzéséért rendszeresen kirobbanó viták, valamint a nehéz életmód kemény harcosokká tette őket. A városlakókat megvetették, de ez nem akadályozta meg őket az együttműködésben. A kapcsolattal mindkét fél jól járt. A nomádok hasznosították a száraz területeket, olcsó gyapjút biztosítottak a városok legfontosabb iparágának, a textiliparnak, olcsó idénymunkásokat biztosítottak az aratás idejére, valamint ők adták a katonák nagy részét. A városoktól a nomádok kézműipari termékeket és a vezetőik luxuscikkeket szerezhettek be, valamint élelmet és takarmányt a legnagyobb szárazság idején, amikor őszre a legelők teljesen kiégtek. Nem véletlen az az Ószövetségben többször is felbukkanó nomád reflex, hogy baj esetén a városokhoz kell fordulni. Ez a törékeny egyensúly azonban sokszor felborult, melynek oka a rossz időjárás, illetve a túlnépesedés okozta élelemhiánytól kezdve egyes törzsi vezetők egyéni katonai ambíciójáig terjedt. A kétfajta népesség békés időkben is idegenkedve szemlélte egymást, tele voltak egymással szembeni előítéletekkel, ezért csak nagyon kevésre volt szükség a robbanáshoz. Gyakorta okozott viszályokat, hogy az új legelőket kereső nomádok átgázoltak a vetéseken, sőt az állatok meg is dézsmálhatták a termést. A béke megőrzéséhez a városok politikai vezetésének a törzseket hatékonyan ellenőrzésük alatt kellett tartani. Ennek módszereiről részletesen tudósítanak bennünket a mári levéltár levelei. A törzsi előkelőket sokszor állami tisztviselőkké nevezték ki, különféle juttatásokkal tették őket érdekelté a helyzet fenntartásában. A nomád vezetőknek ez nem volt ellenére, hiszen saját törzsük előtt is emelkedett a presztízsük, és olyan luxusjavakhoz jutottak, melyeket kizárólag királyi ajándékként tudtak megszerezni. A törzsek ellenőrzése tehát vezetőiken keresztül valósult meg, akik sokszor városi házakat is fenntartottak maguknak, és kétlaki életet kezdtek élni. Sokan költöztek be véglegesen a városokba. A törzs egyik része továbbra is sátrakban lakott a pusztában, a másik pedig városokban. Igen jó politikai és diplomáciai képességekre volt szükség a központi hatalom részéről, amikor az egyik legkényesebb, de elkerülhetetlen feladatot kellett végrehajtani: az adók begyűjtését. Ezt, mint ahogy a mári levelekből egyértelműen kiderül, csak kiterjedt katonai akciókkal lehetett megoldani. Nem véletlen, hogy a népszámlálástól anynyira idegenkedtek a nomádok, hiszen ez volt a kirótt adó alapja. Az ellenőrzés akkor vált lehetetlenné, amikor a városi társadalmakban belső működési zavar támadt. A zűrzavaros időkben sokszor az egyetlen stabil és működőképes hatalmi szervezet a törzs maradt. Ilyenkor a tisztségviselővé vált sejkek törzsük támogatásával megszerezhették a királyi hatalmat. Ezt a folyamatot figyelhetjük meg a Kr. e. 20-19. században egész Szíriában és Mezopotámiában: lassan az összes helyi trónt amurrú eredetű dinasztia foglalta el. A hatalomba került amurrú előkelők azonban gyorsan felvették a helyi szokásokat, és