Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.

Corpus evangelicorum - KALLA GÁBOR: André Parrot emlékezete

ta volna, hogy ezzel éppen hogy nem kitörli az emlékezetből ellensége, Zimri-Lim nevét, hanem megőrzi azt. Természetesen a legértékesebb kincseket: aranyat, ezüstöt, bronzot, drágaköveket, az értékes bútorokat, sőt a történeti emlékek egy részét is mind elvitték zsákmányként Babilonba. (Voltak olyan Mariból származó szobrok, melyeket még a Perzsa Birodalom idején is a babiloni királyi palotában őriztek.) Ami megmaradt az is felbecsülhetetlen érték a tudomány számára. Mindenekelőtt a királyi levéltár: több, mint húszezer tábla került elő a romok közül. Zimri-Lim hatalmas palotája biztosan az ókor hét csodájához számított volna, ha már ekkor is létezett volna ez a fogalom. Messze földről érkeztek látogatók, hogy megtekintsék csodáit. Az ugariti uralkodó például egy levélben kért közbenjárást, hogy látogatást tehessen itt. Különlegessége nem az építőanyagában rejlett. Ugyanúgy napon szárított agyagtéglákból épült, mint minden más épületet Mezopotámiában. (Szíria nyugatabb területein is legfeljebb az alapokhoz használtak követ). Égetett téglákat csak ott alkalmaztak, ahol a nedvesség megtámadhatta a vályogot: rakpartok, hidak, sírboltok építéséhez, udvarok, konyhák kikövezésére, mélyen a talajvízben alapozott épületek alapjainál, vagy az oldalazó esőnek különösen kitett toronytemplomok (zikkuratok) külsejének borítására. Zimri-Lim palotájában is csak az udvarok és vízvezetékek készültek égetett téglából. A mérete és díszítése számíthatott egyedülállónak. Nem egyszerre épült fel, hanem hosszabb idő alatt. Az építkezések pontos időrendjét nehéz megállapítani, korábban sokan úgy vélték, hogy egyes részei még a sakkanakkukorban épültek. Valószínűbb azonban, hogy a korábbi palotát a Hana-nomádok pusztították el, majd talán Jaggid-Lim lehetett az, aki új épületet emeltetett a romok helyén. Ma abban a formájában ismerjük, amilyenre Zimri-Lim építtette ki. Az épületegyüttes közel 2,5 hektár kiterjedésű (200x120 m) és több mint 300 helyiségből és udvarból áll (4. kép). Ehhez még hozzá kell számítani, hogy a palota legalább fele kétemeletes volt. Alapvetően két, használatában világosan elválasztott részből állt. A keleti volt a nyilvános, külvilág felé fordított szárny, a nyugati a belső szárny, ahova csak a kiválasztottak léphettek. A későbbi asszír palotáknál az elsőt kifejező módon kapuszárnynak (bábánu), a másodikat házszárnynak (bítánu) nevezték. A kapuszárnyra azért volt szükség, mert a palota nemcsak a király és udvartartásának a lakhelye, hanem egy hatalmas gazdasági egység központja is volt műhelyekkel, raktárakkal és hivatali egységekkel, ahol a beérkező és a kimenő javakat regisztrálták. A kapuszárnyig jutottak a külföldi kereskedők, akik egyrészt adót fizettek, másrészt árujuk egy részét fel kellett ajánlaniuk megvételre. (Minderről az asszír kereskedők anatóliai okmányaiból értesülünk, egy kicsit korábbi időszakból, de ez nem lehetett nagyon másként Zimri-Lim korában sem). Ide jöhettek az egyszerű emberek ügyes-bajos dolgaikkal, hogy a király segítségét kérjék, valamint ez a rész adhatott helyet azoknak a királyi ceremóniáknak, melyeken a város polgárai is részt vehettek. A mári palota kapuszárnyának központja a 131. számú udvar volt, a legnagyobb udvar a palotában. Ide északról lehetett bejutni, két vaskos torony által őrzött bejáraton és egy előcsarnokon keresztül (A). A magánházakból is ismert szokás szerint az