Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.
A gondolat vándorútján - BARTHA ISTVÁN: Theaitétosz és Parmenidész Badacsonyban
V_J» 1 " " —-—meg. Hadd jegyezzem meg ezzel kapcsolatban, hogy például a Tóra - hasonlóan a kínai Tao-hoz - habár nem elsősorban rigorózus parancsok gyűjteménye, hanem a szó eredetileg útbaigazítást jelent, ez mégsem teszi kétségessé hatékonyságát és abszolút igényét. Ezt fejezi ki Zakariás próféta szava, amely szerint a törvény átokként hatol be a gonoszok házába. Fölvetésed mindazonáltal szellemes. A világ törvénye tehát az, ami van, az emberé pedig az, aminek lennie kell. PARMENIDÉSZ: Meleg, melegszik... De még bennem is csupán melegszik. A „jó" Kalliklész ugyanis éppenséggel felesleges koloncnak, az életképtelen egyedek uralmi igénye kifejeződésének látja az erkölcsi normákat. 2 THEAITÉTOSZ: Na ja. Az egyébként valóban nemes lelkű Rousseau és újkori társai pedig az egyének kényszerű közösségi önkorlátozásából eredeztetik őket. Pedig valami szoftvernek lennie kell az emberben, különben azt a sok információt, amely éri, vajon hogyan rendszerezhetné? Vannak alapértelmezések. Mint például az intuíció. Honnan veszi valaki a bátorságot, hogy míg ennek érvényét elvitatja, bátran, bizton lép rá az érzéki tapasztalás függőhídjára? Méltán mondja a jó Wittgenstein: „Semmit sem tudsz!" 3 Vagy mondja-e a vak - feltéve, hogy nem elmebeteg is egyben -, hogy világosság egyáltalán nem is létezik, csak mert ő nem érzékeli, s hogy a piros, meg a zöld, vagy a kék fogalmának nincs semmi értelme? Vajon az elménkben lévő, tapasztalatot megelőző tudás, a rendszerező funkció és az intuíció nem ugyanúgy a Valóság megismerő szervei-e, miképpen a látás, a szaglás, vagy a hallás? S amikor az Egyről, az Egész-ről beszélgetünk, nem éppen a legteljesebb, legalapvetőbb mivoltában kérdezünk-e rá a valóság lényegére, s már maga a kérdés vajon nem felelet-e egyben, mely megelőz minden tapasztalást, ugyanakkor hitelesebb ismeretet is ad, melyet érzékszerveink eltompulása, a téboly, sőt, életünk kihunyása sem ingathat meg... PARMENIDÉSZ: Mindaz, amit elmondtál, nagyon emlékeztet a königsbergi remete időskori gondolataira az erkölcsről, az emberi méltóságról, a célok birodalmáról. Ezekről még Bulgakov ördöge is kénytelen volt elismerni, hogy a dogmatikus szendergéséből felriasztott bölcs bár meggyőzően cáfolta a skolasztika érvrendszerét, mégis, egy olyan új argumentumot dolgozott ki, amely túlszárnyalta az őt megelőzőket. 4 De tudod mit? Vegyünk egy-egy példát: mármint egyet a természetből, egyet az emberre vonatkozó törvények közül! THEAITÉTOSZ: Például? PARMENIDÉSZ: Mondj inkább te először! Mi jut mindjárt eszedbe? THEAITÉTOSZ: A fizikai törvényekről, vagy az emberéiről? PARMENIDÉSZ: Vegyük előbb a fizikaiakat! THEAITÉTOSZ: „Minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya" PARMENIDÉSZ: „Kisangyalom..." Szóval a jó öreg Arkhimédész! Legyen! Mondd meg nekem, barátom, mi kell ahhoz, hogy e törvény igazolást nyerjen? THEAITÉTOSZ: Ha kísérletileg próbálnánk igazolni, akkor - hogy úgy mondjam - egy vödör víz meg egy tégla... PARMENIDÉSZ: Helyes. Most azt mondd meg nekem, vajon ez a törvény igaz-e, vagy más szóval érvényes-e a Holdon is?
