Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - BARTHA ISTVÁN: Theaitétosz és Parmenidész Badacsonyban

THEAITÉTOSZ: A Holdon? Már miért ne? PARMENIDÉSZ: Van ott egy vödör víz és egy tégla? THEAITÉTOSZ: Tudomásom szerint nincs. PARMENIDÉSZ: Nos, akkor valaki, aki a Holdra lép, és a körülötte ülőknek magyarázni kezd, nyugodtan hazudhatja azt is, hogy felhajtóerő nem létezik. Sőt, mivel a tömegvonzás viszonyai mások ott, mint a Földön, akár azt is elhitetheti velük a szemérmetlen, hogy az ember tulajdonsága a talajszint feletti lebegés. Sőt, a folyadékok puszta létét akár le is tagadhatja, hiszen ott csak homok van. És akkor még mindig a saját világunkban vagyunk! THEAITÉTOSZ: Á, szóval a vak és a színek! A szofista! De mit akarsz ezzel mondani? PARMENIDÉSZ: Csupán azt, hogy amilyen rejtettek lehetnek a fizika egyes törvényei, ha más típusú közegben szemléljük őket, éppen olyan rejtettek lehetnek az emberre vonatkozó törvények is. THEAITÉTOSZ: Például? PARMENIDÉSZ: Mondj most egy emberre vonatkozó törvényt... etikai normát! THEAITÉTOSZ: Ne ölj! PARMENIDÉSZ: Ne ijesztgess! Ha valaki hallja beszélgetésünket, még azt hiheti, hogy kátétanulmányozást folytatunk. THEAITÉTOSZ: Akkor hát mit mondjak? PARMENIDÉSZ: JÓ ez, csak bizonyítsd be, hogy törvény! THEAITÉTOSZ: Hogyan? PARMENIDÉSZ: Miért ne öljek? THEAITÉTOSZ: Várj csak: élni jó. Akkor a halál nyilvánvalóan rossz lehet. Ha megölnek, akkor meghalok. Az ölés tehát valami rosszhoz segít hozzá. Ha pedig ez nekem rossz, akkor bizonyára másoknak is. Ölni rossz. Ne ölj! PARMENIDÉSZ: Tetszetős szillogizmus, de vajon érvénye nem szűkül-e a lugasban való kedélyes poharazgatás közben végzett kockázatmentes elmetornára, az alkonyat fényeit a pirospozsgás jólét és biztonság páholyából bámuló magunkfajták állapotára? Vajon a halálos ágyán szenvedő gyógyíthatatlan beteg, kinek kínjait enyhíteni orvosai már csak morfiummal tudják, vagy a súlyosan sérült testi és lelki fogyatékos számára szintén jó az élet? S ha vajon a munkatáborok lakóit, a despoták megkínzottjait, vagy az éhezőket kérdeznéd ugyanezt a precíz definíciót adnák-e? Élni jó? THEAITÉTOSZ: Köszönöm alaposságodat. Valóban nagy hiba lett volna elvarratlanul hagyni ezt a szálat. Mit is mondhatnék? Nem vagyok abban a szélsőséges helyzetben, hogy hitelesen nyilatkozhassak e témáról. Mi mást tehetnék hát, mint hogy józan belátásodra és jóindulatodra hagyatkozom, vajon meggyőzőek lesznek-e számodra gondolataim. Kezdem azzal, amit egy kívülálló mondhat a szenvedésről. A testi és lelki értelemben megnyomorított, megalázott ember egyrészt viszolygást kelt bennem, másrészt pedig különös tiszteletet. Viszolygást, mert a látvány felkelti a félelmet, hogy én is lehetnék az ő helyében. Emlékeztet a létezés törékenységére. A tisztelet pedig az emberi méltóságnak szól, amelyet semmilyen roncsoltság, nyomor nem képes tökéletesen eltakarni. Sőt, éppen a méltóság sárba tiprása feletti tehetetlen felháborodás utal a tényre: létezik emberi méltóság, és az élet érték. A szenvedésben az