Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - KARÁTSON GÁBOR: Jakob Böhme és a Föld Szíve

gyan is halhatna meg ISTENben valami teljesen, aminek öröktől fogva élete volt? hanem a külső születés van elégve, megfagyva, vízbe fúlva és megmerevedve. A második születés pedig újjászüli a legkülsőben az életet: míg a harmadik az első és a második közt születik, vagyis Menny és Pokol között, a harag tüzének közepette, s a szellem áthatol a harag tüzén, és megszüli a Szt. Eletet, amely a szeretet erejében áll. És ez az a születés, amelyben feltámadnak majd a holtak, azok, akik szent magot vetettek; akik pedig a harag tüzében vetettek, a harag tüzében fognak feltámadni. Mert a Föld újra élni fog: mivel az Istenség Krisztusban újjászülte a maga teste által, és ISTEN jobbjára emelte; de a harag tüze a maga születésében marad. Ha pedig azt akarnád mondani, nincsen élet a Földben, vakon beszélsz: hisz láthatod, hogy fű és gizgazok nőnek ki belőle. És vakon szólnál akkor is, ha azt akarnád mondani, csupán egyféle születés van: a fű-fa, mely belőle kisarjad, nemßld; a fa gyümölcse sem fa; a gyümölcs ereje sem ISTEN, mert ISTEN el van rejtve a Középpontban, mindhárom természetes születés legbenső születésében, és nem ismertetik meg, csak az ember szelleme által; s a külső születés sem ragadhatja meg vagy tarthatja meg, hanem 0 tartja és formálja meg a gyümölcs legkülső születését." Böhme szempontja nem a környezetvédőé vagy ökológusé, kinek számára a bioszféra egységes rendszer és megőrzésre érdemes érték - talál ő kivetni valót a természetben eleget: (19,59:) „A külsőképpeni Föld keserű bűz, és halott, ezt mindenki érti (...) különben nem volna ennyire fanyar, keserű, savanyú és mérges, és nem teremne ilyen mérges, gonosz férgeket sem", van rossz szava még a kövekre, a hegyekre is; máskor azonban természetszeretete a legédesebb - Stefan Lochnerre emlékeztető - képeket produkálja (ezektől voltak annyira elragadtatva a német romantikusok): (12,31-32:) „Kihez hasonlítsam hát az angyalokat? A kisgyermekekhez hasonlítom őket, aki májusban, midőn a szép rózsák virulnak, kisétálnak együtt a szép virágocskák közé, és leszedik őket, és szép koszorúcskákat kötnek belőlük, és kezükben hordják őket s örülnek nekik, és egyre csak a szép virágok sokféle formájáról beszélnek, és kézen fogva sétálnak a szép virágocskák között, és hazatérve megmutatják őket szüleiknek és örülnek, mire a szülők is örülnek gyermekeiknek, és együtt örvendeznek velük. Hasonlóképpen a Szt. Angyalok is az Égben megfogják egymás kezét, és sétafikálnak a szép mennyei májusban, s a mennyei pompa kedves és szép növevényeiről beszélgetnek, és ISTEN boldogságos növevényeiből esznek, s a szép mennyei virágocskákat használják fel játékaikhoz, és szép koszorúcskákat kötnek belőlük, és örvendeznek ISTEN szép májusában." - Amely kettősség értelmezése (Böhmében is, a természetben is) valóságos labirintusba vezetne, ha most nekifognánk: a kövek bírálgatásához mai szemmel (s pláne, ha valaki szereti a köveket) jókora adag naivitás kell; de azért azt is mindenki érzi, hogy a skorpió mérge és a szamóca íze más-más forrásokból származik. Ki tudja, nem bizonyul-e holnapra már a természet értékmentes szemlélete is balgaságnak. Böhme nem a mai ökológiai válságról beszél (Baader már arról fog beszélni, egyértelműen és profetikusán), de Luciferben, aki Istenből csak a hatalmat és az észt értette meg, a szeretetet és az Igét nem („aki kezében tartja szórólapátját") könnyű fölismernünk azt a szellemet, aki a redukcionista természettudomány létrehozatalának idejében megszállta az európai agyakat, és elszakítva bennünket Ősforrásunktól, könyörtelen erővel belevezetett ebbe a válságba.