Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - KARÁTSON GÁBOR: Jakob Böhme és a Föld Szíve

lázkodással és szitokszavakkal: miáltal az ISTEN Szt. Neve meggyaláztatott, és tagjai megsebesíttettek, és temploma leromboltatott, s a szent Ég ezzel a káromlással és ellenségeskedéssel megszentségteleníttetett. Az emberek mindig és mindenütt úgy vélték, az Ég sok száz vagy sok ezer mérföldre volna e földfelszín felett, és ISTEN egyedül abban az Égben lakoznék; némely fizikusok még arra is vállalkoztak, hogy ezt a magasságot megmérjék, és igen különös dolgokkal hozakodtak elő. S magam is ezen megismerésem és ISTENnek kinyilatkoztatása előtt úgy tartottam, egyedül az az igazi Ég, amely kerek körben, egész világoskéken, magasan a csillagok fölött összezárul, abban a vélekedésben, hogy egyedül ott volna az ISTEN elkülönült lénye, s csak Szt. Szellemének erejével uralkodnék ebben a világban. Midőn azonban mindez sok kemény ütést mért rám, kétség kívül ama szellemtől származókat, aki vonzódott hozzám, végül is igen súlyos melankóliába és szomorúságba estem, szemügyre véve e világ nagy mélységét, hozzá a Napot és a csillagokat, továbbá a felhőket, az esőt és havat, és szellememben szemléltem a világ egész teremtését. Amiben aztán minden dologban találtam roszszat és jót, szeretetet és haragot; az értelmetlen kreatúrákban, például fában, kövekben, földben és elemekben ugyanúgy, mint az emberekben és az állatokban. Továbbá néztem a kicsinyke szikra embert, hogy Ég és Földnek e nagy műveihez képest ISTEN színe előtt ugyan mire lehetne tartani. Mivel azonban úgy találtam, hogy minden dologban van rossz is és jó is, az elemekben ugyanúgy, mint a teremtményekben, s hogy ebben a világban az istenteleneknek ugyanolyan jó soruk van, mint a jámboroknak, és hogy a barbár népek birtokolják a legjobb országokat, s hogy a szerencse nekik még jobban is kedvez, mint a jámboroknak, rám szállt a mélabú és igen megszomorodtam, és nem tudott megvigasztalni semmilyen írás, amelyet pedig szinte jól ismertem én: eközben bizonyára az ördög sem pihent, s gyakorta pogány gondolatokat sugallt nekem, amiket itt inkább elhallgatok. Midőn azonban ily nagy szomorkodásban szellemem (mert kevéssé vagy egyáltalán nem értettem, ki volna ő) komolyan fölemelkedett ISTENben mint egy nagy viharral, és egész szívem és kedélyem, minden más gondolatommal és akaratommal bezárult, hogy ernyedetlenül birkózzék ISTEN szeretetével és irgalmával, s ne tágítson egyetlen pillanatra sem, akkor megáldott, vagyis megvilágosított Szt. Szellemével, hogy megérteném akaratát, és szomorúságomtól szabadulnék; így tört át a szellem. S ahogyan nekiszánakozott buzgóságomban ily keményen ostromoltam ISTEN és minden poklok kapuit, mintha csak volna még több erőm is, azt se bánva, ha életembe kerülne is (amire persze nem lettem volna képes ISTEN szellemének segítsége nélkül), akkor jó néhány kemény rohamozás után szellemem áttört a poklok kapuin az Istenség legbenső születéséig, s ott oly szeretetettel fogadtatott, mint a vőlegény fogadja kedves menyasszonyát. Micsoda diadalmaskodás volt az a szellemben, sem leírni, sem elmondani nem tudom: nem is hasonlítható semmi máshoz, csak ahhoz, midőn a halál kellős közepén megszületik az élet, és a halottak föltámadásához hasonlítható. Ebben a fényességben szellemem mihamar keresztüllátott mindenen, és minden teremtményben, fűben és gizgazokban is megismerte ISTENÍ, kicsoda volna ő, és mi módon volna, s mi volna az O akarata: s az én akaratom is nyomban növekedni kezdett ebben a fényben, nagy ösztönöztetéssel arra, hogy ISTEN lényét leírjam." A szövegrész legkülső rétegében azzal a rémülettel találkozunk, amely a világegyetem mérhetetlen és értelmetlen nagysága láttán a modern embert - az, úgymond, ér-