Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - KARÁTSON GÁBOR: Jakob Böhme és a Föld Szíve

zékenyebbeket? vagy mindenkit, talán? - óhatatlanul elfogja; jelentéktelen voltunk tudata a legújabb kori ember lelki életének talán legfontosabb elemévé lett, amelyből sok minden levezethető, nem csekély részt az ún. környezeti válság is, és amely az „eleve, úgyis minden elveszett" hangulatában e modern embert sokféle rosszal szemben védekezésre képtelenné teszi. Böhmének ez a kozmikus rémület a kiindulópontja; az átláthatatlan messzeségekben trónoló Isten képzete már nem elég erős, hogy fönntartsa a létbe vetett bizalmát. Éles hangulati fordulatokban halad előre a szöveg; a kozmikus rémület leírása, hangvételében, meglehetősen különbözik az Aurora többi fejezetének stílusától, félelmetességében is józanabb, hétköznapibb. De máris változik a dikció; Böhmének erre a rémületre volt szüksége ahhoz, hogy emelkedni kezdhessen. Emelkedni is kezd, valóban - de nem külső magasságok felé. (A barbár népek jó földjeinek említésekor a gyarmatosítás lélektanának tanulmányozója elfojtott mosollyal ismer rá arra az irigységre, amely alól néha a legnagyobb európai szellemek sem mentek; de ez után az elszólás után Böhme nyomban visszatalál a kozmikus fordulat elbeszélésének fönséges zeneiségébe.) Böhme megvilágosodásának ez a leírása meglehetősen emlékeztet A szent cél című Buddha-beszédre, amelyben a Magasztos a maga megvilágosodásának történetét meséli el. (Sőt meglehet, Böhménél még inkább megfordul a világ.) Az a különbség mindenesetre megvan, hogy ez egy vidéki ember beszéde, nem egy királyfié, és - a Buddha-beszédhez képest egyértelműen - Istenre és a Földre vonatkozik. Az igazi Ég, ahol az Atya is van, itt van a Földön, az Istenség legbenső születésében, és mindenben jelen van, fűben-fában és gizgazokban is. 5 Máshol egyszer, kissé talán el is bizonytalanodva, Böhme megjegyzi, hogy ez az igazi Ég („der rechte Himmel, welcher ist unser menschlicher eigner Himmel") nyilván máshol is („mindenütt") megtalálható, de őreá egyedül ez tartozik, ez a földi Ég. Amire mint normális emberek: csak rábólinthatunk, na persze, nyilván; de ezzel a „nyilván"-nal már le is mondtunk a térélménynek arról a radikális megváltoztatásáról, amelyet Böhme a mi saját emberi Egünkben egyébként megtalált. Hiú képzelgés volna arról álmodozni, mi történt volna, ha a nézőpontnak ezt az áthelyezését Gregor Richter és vele végül is az egész keresztyénség elfogadja, és ezzel aztán az egyháztörténet s vele a természethez való viszonyunk is másként alakul; sorsa az emberiséget a materializmus mélységei felé vonta, és ezt a pályát bizonyára be kellett járni. De ma, midőn a mélyponton bizonyos értelemben talán már túl vagyunk (miközben más területeken még egyre süllyedünk, s a természet feletti uralom változatlan erőltetésével már cseppet sem vagyunk „normálisak"), talán érdemes szemügyre vennünk Jacob Böhme javaslatát, amelyet senki sem vett még eddig fontolóra. Távolról sem elég (sőt inkább félrevezető), ha a fentebb idézett Böhme-szöveggel kapcsolatban misztikus élményről beszélünk. A tanulatlan suszter persze mulatságosan naiv, és mi sem könnyebb, mint ezért kikacagni, amikor a fizikusok „vakaródzásáról" beszél; igazából azonban nagyon is tudatában van annak (s nekünk azt kell