Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Seminarium Eccklesiae - SÓLYOM JENŐ: Gondolatok egy magyar evangélikus egyetemről

mú minősített oktatóra. Bár nem kötelező előírás, egyre több karon az egyetemi tanári kinevezéshez nem tartják elegendőnek az egyetemi habilitáció megszerzését, hanem a Magyar Tudományos Akadémia által odaítélt doktori címet várják el a jelölttől, hiszen az egyetem nemcsak oktatási intézmény, hanem egyben kutatóhely is kell legyen. Semmilyen adatunk nincs arra vonatkozóan, hogy az MTA doktorai közül hányan oktatnának szívesen egy evangélikus egyetemen, de valamelyest ismerve a helyzetet, nincs olyan benyomásom, hogy tolongás lenne. Nagyon sok vidéki főiskolai kar, mely egyetemi rangra törekszik, küzd azzal a problémával, hogy csak másodállású oktatókat talál. Márpedig vonzó szellemi légkört csak akkor lehet kialakítani, ha valaki teljes időben oda szánja erejét. Az épület kérdése sem egyszerű, hiszen jelenleg a hittudományi egyetem is helyhiánnyal küzd. Valahol máshol kellene helyet keresni. Ha akadna is épület, például Sopronban, ahol elviekben meglenne a készség, hogy ott megoldást keressenek, azt be is kell rendezni, ami önmagában beláthatatlanul nagy összeg lenne. S ha mindez valamilyen módon mégis rendeződne, például kapnánk egy felszerelt épületet, lenne kellő számú oktató és hallgató, akkor következne az a kérdés, hogy a hallgatók után az államtól kapható normatívából fenn tudná-e tartani önmagát ez az egyetem. Tudni lehet, hogy a legtöbb egyetem anyagi gondokkal küzd, s egyéb, pályázati úton megszerezhető bevételekre is szüksége van a működéshez. Ezek elnyerésének viszont a megfelelő színvonal a feltétele, amit egy alakuló egyetem sokkal nehezebben tud felmutatni, mint a régiek. A fenti okokra gondolva bennem mindig ott volt, s ma is ott van a már említett fenntartás, hogy evangélikus egyetem létrehozására sem szellemi, sem anyagi képességünk nincs. Saját szakmámra gondolva, mint aki természettudománnyal foglalkozik, és az egyetemi oktatás mellett az idő nagyobb részében kutatóként dolgozik, még erősebb a kétség, mivel tudom, milyen nagy a természettudományos képzés infrastrukturális igénye a laboratóriumok felszereltségében. Különösen igaz ez, ha figyelembe vesszük, hogy egy egyetem csak akkor igazán egyetem, ha az oktatott szakterületen doktori fokozatot is adhat, amihez viszont elengedhetetlen feltétel, hogy az oktatók és a hallgatók intenzíven foglalkozzanak kutatással is. Nem véletlen, hogy a magyarországi egyházi egyetemek (a legtöbb amerikai lutheránus egyetem sem, melyek mögött nem áll erős gazdasági háttér) nem vállalkoznak a természettudományok oktatására. A jelenlegi felsőoktatási normatívák olyanok, s ha emelkednek is, belátható időn belül még mindig olyanok maradnak, hogy abból gyakorlatilag csak olyan karok tudnak megélni, ahol nagy létszámú hallgatóság előtt kell előadásokat tartani, kisebb csoportokban pedig legfeljebb szemináriumi foglalkozásokat vagy olyan gyakorlatokat vezetni, melyeknek nincs különösebb műszerigénye. Ha ezeket a költséges képzéseket ki is zárjuk, s velük együtt még inkább az orvostudományt, hiszen minden újságolvasó tudja, hogy milyen gazdasági nehézségekkel küzdenek ma Magyarországon az orvostudományi egyetemek, még sok tudományág között lehetne választani. Ezek közül a 21. században nehéz kihagyni például a gazdaságtudományokat vagy az informatikát, és csak a bölcsészeti vagy társadalomtudományi diszciplínákat tanítani. Az utóbbi területeken különben is mintha már túltermelés len-