Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Seminarium Eccklesiae - SÓLYOM JENŐ: Gondolatok egy magyar evangélikus egyetemről

ne. De valójában ezekhez sem elegendő néhány előadóterem, hanem gazdag választékú könyvtárra, jól felszerelt számítógépes termekre van szükség, s főként kellő létszámú és képzettségű, megfelelő tudományos minősítéssel rendelkező oktatói gárdára. Nem teszi könnyebbé az evangélikus egyetemmel kapcsolatban az igenlő válasz kimondását, ha a tanárképzést jelöljük meg kiemelt feladatként, amint azt a leggyakrabban föl szokták vetni. Középiskolai tanárok képzését egyházunk 1945 előtt sem tudta felvállalni. Ma egy ilyen képzéssel szemben még nagyobbak az elvárások. A fenti megfontolások még egy elsősorban középiskolai tanárokat képező kar esetén is szinte biztosan kizárnák a természettudományos tárgyak oktatását, de a humán tárgyakat tanító tanárok képzését is nehéz lenne felvállalni. Azt gondolom, ugyanez érvényes az általános iskola felső tagozatán tanító tanárok képzését szolgáló főiskolai kar esetében. Még ha nem is tér át az ország rövid időn belül az egységes tanárképzésre, amire pedig van törekvés, egy tanárképző főiskolai kart a semmiből megteremteni a jelenlegi helyzetben erőnket messze meghaladó feladatnak érzek. Tovább menve, felmerülhetne egy óvodapedagógusokat és tanítókat képző intézmény ötlete, hiszen ilyenünk volt, s ennek az infrastrukturális és személyi igénye nem olyan nagy, mint a tanárképzésé. Nem szabad azonban elfelejteni néhány új körülményt. Az egyházi iskolák államosításáig egyházunk nagy számú elemi iskolát tartott fenn, s elég természetes volt az igény, hogy ezek számára tanítókat képezzenek. Mára megfordult a helyzet. Kevesebb általános iskolánk van, mint középiskolánk, s emiatt az ilyen intézmények tanárigénye is kisebb. Másrészt az egykori képzőkkel szemben, melyek lényegében meghosszabbított középfokú intézmények voltak, ma a tanítóképzés és az óvónőképzés is már teljesen egyértelműen felsőfokú képzés, s ennek megfelelően sokkal nagyobb az infrastrukturális igénye is, mint régen volt. Egy tanítóképző karon is legalább egy tucatnyi tanszék van, s azok némelyike számára rengeteg pénzre lenne szükség, hogy a demonstrációkhoz szükséges felszerelést, eszközöket beszerezzék. Ráadásul a jelenlegi demográfiai helyzetben mintha ebben a szakmában is túltermelés lenne. Mindezt összefoglalva azt gondolom, hogy nem követhetjük a katolikus és a református egyház által választott utat. Reálisan próbálva meg felmérni erőnket, véleményem szerint sem a szellemi, sem az anyagi hátterünk nincs meg egy második egyetemi kar, de akár csak egy tanítóképző főiskolai kar megindításához. Nem szeretném azonban ezzel a negatív megállapítással zárni ezt a gondolatmenetet. Fölvethetjük, hogy mindezen ellenvetések ellenére nem található-e mégis egy olyan terület, ahol az evangélikus egyház a jelenlegin túlmutató szerepet vállalhatna a felsőoktatásban. Ezért tesszük föl a következő kérdést. Mire lenne valóban szükség? Két olyan területet látok magunk előtt, ahol egyházunknak lehetősége lenne közelebb kerülni a felsőoktatáshoz. Az egyikhez akkor jutunk, ha nem az oktatásra teszszük a hangsúlyt, hanem a felsőoktatásba kerülők lelkigondozására. Budapesten van egye-