Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

MÁNYOKI JÁNOS: Kirándulás Csak-Csakba

Mélységes völgybe jutottunk. Annyira mégsem mély, hogy sötét lehetne: izzik a naptól - akár a roppant partok. S bal felől, a magasban épületek, házikók lapulnak. Meredek az oldal, éles a szerpentin. Végre kiszállunk. Mohamed jeges vízzel kínál bennünket. Gyalog kapaszkodunk tovább. A barlangnyílás - fallal-ráccsal - beépítve. Különben sekély barlang ez, inkább csak bemélyedés. Egyszerű, majdhogynem együgyű kis öregember átveszi a szandálokat, papucsot és sapkát hoz. Int, hogy lépjünk be. Füstszag, félhomály. Középen embernyi magas fémállvány, a szent tűz helye. Most csak a füst kígyózik, lángot nem is látok. A sötétben is érzékelem, hogy a mennyezet csupa korom. A tűz mögött, a falmélyedésben csobogás: a szent forrás csörgedezik. Mohamed fölemeli mutatóujját: Csak-Csak - susogja. Most jövök rá, hogy a helynév egyszerű hangutánzó szó. A bejáratnál két középkorú, fehér sapkás pap. Halkan beszélgetnek. Aztán visszatérnek a tűzhöz; kezükben könyv, elnémulnak. Körbejárom a tüzet, hallgatom a csobogást. Az ablakon - valójában csak vasrács - beszűrődik a fény. Közel lépve föltárul a hatalmas, kopár völgy. Madártávlatból nézelődöm. Átellenben a sziklafal nem zárja le a szemhatárt: közel s távol hegygerincek húzódnak. Sárga, szürke, vörös, lila, barna. S nem kell az égre néznem: így is érzem a kékséget, a ragyogást. Amikor elindultunk Csak-Csakba, mindenekelőtt a táj vonzott. Vallásos néprajz, legendák, zarándoklat legföljebb másodsorban jött szóba. Titokban még örültem is, hogy Mohamed csak perzsául tud: nem telepszik majd ránk. Most mégis az ablakhoz jön, megszólít, magyarázni próbál valamit. A fiam is csatlakozik hozzánk, fülel. Néhány angol tőmondat. Rákérdezünk. Lassan megértjük, hogy a barlang történetéről van szó. Húszéin imám özvegye - Jazdagird király leánya - menekülőben volt. Perzsia sivatagaiban bujdosott; férje gyilkosai mindenütt a nyomában voltak. Az asszony egy barlangba menekült. Már-már elfogták, de csodamód megnyílt, majd összezárult a sziklafal: eltűnt az üldözött. Attól a naptól fogva - több mint ezerháromszáz esztendeje - forrás csörgedezik a barlangban: Csak-Csak. Miközben Mohamedet hallgatom, eszembe jut egy másik történet. Szír földön mesélték, Málúlában. Pál apostol kedves tanítványa - Tekla - menekülőben volt. Pogány családja üldözte. O is egy barlangba húzódott. Már-már elfogták, de hirtelen utat nyitott a sziklafal. A csoda helyén pedig forrás fakadt: beteg zarándokok remélnek tőle gyógyulást. Magam is láttam, amint a láncra erősített, piszkos csészéből isznak; egyik a másik után, százával. Itt, Csak-Csakban semmi nyoma, hogy a forrás gyógyerejében hinnének. Igaz, a nagy zarándoklat - júniusban - már elmúlt; de Mohamed sem tud gyógyulásról. A két legenda mégis egymásra rímel, s ki tudja, hány csodaforrás, hány csodabarlang van a világon. Csak-Csak azonban egyedi: a táj és a szent tűz megadja varázsát. No, és az asszony, Jazdagird leánya! Csupán itt, a szent forrásnál tudtam meg, hogy a perzsa hagyomány összeházasította a Próféta unokáját - Huszeint - az utolsó tűzimádó nagykirály leányával. S mivel a perzsa iszlám - a tizenkettes síia - számára kulcsfontosságú Húszéin, a zoroasztriánusok joggal remélték, hogy hűséges asszonyának vallása - azaz saját hitük - védelemben részesül. Fontosabb, egyetemes szempont azon-