Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

MÁNYOKI JÁNOS: Kirándulás Csak-Csakba

MÁNYOKI JÁNOS Kirándulás Csak-Csakba Amikor elhagytuk Jazdot, újra feltűntek a hallgatás tornyai. Valójában két kerek bástya, két meredek domb tetején. Meglehetősen uralják a tájat, hiszen a hegyek távolabb esnek. Tegnap, az érkezés délutánján megmásztuk az egyik dombot. A bástya belső tere 15-20 méter átmérőjű - teljesen üres. Közepén akna, durván beföldelve. Állítólag az iszlám hatóság temettette be, hetvenkilenc után. Évtizedek teltek el azóta, hogy Zoroaszter hívei utoljára hoztak ide halottat. Pedig tartaniuk kellene az ősi szokást: hiszen a hulla tisztátalan, beszennyezi a földet, a tüzet. Toronyba kell tenni, madaraknak. Akinek a jobb szemét vájják ki előbb, vélhetőleg üdvözül. Akinek a bal szemét, elkárhozik. Borzongató hiedelem. A száraz csontokat végül az aknába söpörték. Most a domb tövében van a zoroasztriánus temető. Itt már sírok sorakoznak, a kapun gyászjelentés, egy kisfiú fényképe. A félsivatag talajában néhány fa küzd az életért. Betonkeretek, alacsony sírkövek, kavics. Temetőmunkások hajlonganak. Közelebb lépek, belenézek a félig kész sírba: kitéglázzák a belsejét. Itt már nem segíthet a keselyű, de az őselemet - a földet - azért most sem szennyezik be. Maradjon meg tisztának a tiszta. Ma pedig Csak-Csakba tartunk: két lutheránus, egy mozlim. Hegyi forrás az úti célunk, a Zoroaszter-hívők szent helye. Lassan elmarad Jazd: jellegtelen, elnyúló, szürkéssárga háztömeg. Mi sem sejteti már az óváros, a fölséges nagymecset szépségét. Az út két oldalán ördögszekér, majdnem a szemhatárig. A távolban csupasz hegyek. Olyan érzésem van, hogy kimegyünk a világból. Jazd tartomány: hetvenezer négyzetkilométer, nyolcszázezer lakos. Nyolcszázezer; de közel fele Jazd városában él. A vidék - egy-két kisvárost leszámítva - majdnem teljesen lakatlan. Lassan, fokozatosan föltárul a homoksivatag. Már-már hullámokat képez. Aztán mégis meghátrál: egy kanyarban újra feltűnik az ördögszekér. Hirtelen balra fordulunk: földút. Bemegyünk a hegyek közé. Kopár, meredek gerincek húzódnak; szürke, barna, sárga, lila, vörös tónusok. Növény szinte semmi. Mohamed bekapcsolja rádióját. Történelmi műsor: keserű furulyaszó kígyózik, aztán deklamáló, hősi férfihang zendül. Egyetlen szót értek: pahlaví. Megint furulyaszó, körben sziklák és sziklák, fény és árny szeszélyes, gyakran vakító játéka. Hirtelen eszembe jut, hogy egy friss útikönyv szerint Perzsiában még előfordul az oroszlán. Ilyen tájba képzelem: ősiráni világ.