Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: „Hatalom, mint a víz, vagy apad, vagy árad..."

hogy a nők kölcsönös utálata lassan megrontja a fivérek kapcsolatát. (Ha így lenne, az valóban „középfajú drámába" illenék inkább, vagy, Ady véleményének megfelelően, egy Herczeg-regénybe) Gyöngyvér hamarabb megérzi Budánál, hogy mivel állnak szemben, ezért próbálja cselekvésre ösztönözni tétlenségbe süppedő urát. („Ember! valamerre, mig van idő, mozdulj; / A sors hadszekere - hallod, üvölt - pusztulj: / Félre az útjából! mert bizony elgázol, / Ha te kövér gondban szunnyadsz s lakomázol.") Tudja, mert ösztöneivel hamarabb megérezte, hogy itt a természeti törvények erejével ható ellentét osztja meg a két családot; ha másból nem, megérezné abból a megalázó sóvárgásból, amit minden alkalommal érez, ha Ildikó gyermekét, Aladárt látja... A hervadó asszony és a terméketlen férj kettőse mégsem állítható szembe egyszerűen mint „negatív pólus" Etele és Ildikó mámoros erotikájú, ugyanakkor gyermekáldással is kiteljesedett szerelmével. Arany életismeretének és emberábrázolásának gazdagságát mutatja, hogy az idősebb pár kapcsolata, boldogtalanságuk és közös szemrehányásaik ellenére mélyebbnek és meghittebbnek mutatkozik, mint Etele házassága, amelyben pedig látszólag együtt van a tökéletes boldogság minden feltétele. Gyöngyvér Budának igazi társa, aki nemcsak elszántabb küzdelemre biztatja férjét, hanem mellette is áll meghasonlásában: „Jer, édes uram, jer! ülj ide mellém le, / Szegény bús fejedet, úgy, hajtsd az enyémre. / Ifjú örömedben részem vala hajdan: / Feles feleséged hadd legyek a bajban." Etele, az erő a hanyatló Budával szemben nemcsak a diadalmas kibontakozás embere, de kudarcot nem ismerő magabiztosságában maga-hitten gyanútian is. Arany ilyen módon mutatja meg benne az erő „hübriszét", s ez legvilágosabban éppen ifjú feleségéhez fűződő kapcsolatában mutatkozik meg. Etelét érzéki szenvedély fűzi Ildikóhoz, akiben úgy találja meg örömét, ahogyan a természet tavaszi pompáját, vagy éppen a küzdelem szilaj erőpróbáit élvezi. Láttuk, hogy Etele „természeti" ereje a néphez fűződő kapcsolatában kétarcúnak mutatkozott. A szerelemben még inkább föltűnő, hogy mennyire az életerő - és csak az! - határozza meg az érzelmeit és a viselkedését. Ez egyfelől lenyűgözően szép: Arany káprázatos ragyogású versszakokban mutatja meg ennek a szerelemnek a derűs lobogását („Ildikó azonban feljőve mint hajnal, / Rózsa telyes képpel, szőke arany hajjal; / Jöve napkeletről, hol a hajnal támad; / Fénye, vidámsága Etele urának.") - másfelől azonban baljóslatú is, mert a szenvedélyes erotika, amely feleségéhez köti s a gyermekáldás felett érzett naiv öröme nem engedi, hogy érzékelje a hiányt, amely ebben a kapcsolatban megmutatkozik. Etele nem veszi észre, hogy Ildikó nem a társa, sőt: igazából idegen, aki eszközként akarja használni őt a bosszújához. Nem látja, hogy Ildikó érzéki odaadása mögött számítás rejlik, hogy őt és közös gyermeküket, Aladárt első férje, Szigfrid gyilkosai ellen akarja fölhasználni, kapcsolatukat teljesen alárendelve első és egyetlen szerelme emlékének. Etele naiv férfi-önhittsége abban is megmutatkozik, hogy nem veszi számba: Ildikó szerelme azért sem lehet tökéletes, mert házasságuk végső soron kényszerből köttetett. Hiszen azok a rokonai kényszerítették újra férjhez, aki megölték Szigfridet - szinte természetes hát, hogy Ildikó a leendő bosszú jegyében nem szerelemből megy férjhez, hanem a bosszúra képes erőt keresi a választott férfiban. így üt vissza