Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: „Hatalom, mint a víz, vagy apad, vagy árad..."

Etelére, hogy uralkodásra, harcra termett, s hogy egy éppen győztes nép fejedelmi családjából származik... A Buda halála világában nem abból következik a tragikus végkifejlet - a királyi testvérgyilkosság, amely majd az egész nép vesztét okozza - , hogy valamiféle metafizikai egyensúly megbomlik, hanem abból, hogy erő és gyöngeség, hatalom és elesettség végzetes módon kiegészítik-kihívják egymást. Ahol az erő hiánya mutatkozik meg, mint Buda helyzetében, oda - a „szabadon hagyott helyre" - benyomul az erő. De az erős sorsa is meg van pecsételve, mert lényegéből adódóan át kell hágnia bizonyos határokat. A hatalom kiáradása mindig végzetes következményekkel jár, mivel egyrészt el kell söpörnie útjából az akadékoskodó gyöngét, másrészt előbb-utóbb elkövetkezik az a pillanat, amikor szembetalálkozik a nála is erősebbel, és ő kerül majd a gyönge pozíciójába. Buda gyöngeségének tragédiáját hiánytalanul egészíti ki Etele gyanútlan hübrisze, amely az ifjabb hun király alakjának „idealizáltsága" folytán csak még nyilvánvalóbb lesz, hiszen a fejlemények nem az erkölcsi erőfeszítésen múlnak. A jó szándék mindkét oldalon megvan: hiszen Buda lehetőséget adott Etelének a hatalom gyakorlására, Etele pedig nem akarta megfosztani bátyját a hatalmától. Konfliktusuk mégis elkerülhetetlen volt. A kompozícióban azért meggyőző a sorsszerűség ábrázolása, mert a mű világának különböző szférái rendkívül pontosan illeszkednek egymáshoz. Noha sok értelmezésben kifogásolják, hogy a mű „egyéni-lélektani" és „közösségi-mitikus" dimenziója nincs egységben, inkább úgy tűnik, a fátum beteljesedésének hiteles rajzához ugyanúgy szükség van a főszereplők kapcsolatának a 19. századi analitikus regény módszeréhez hasonló lélektani motiválására, mint a nagyközösség viselkedésének archaikusabb, naivabb ábrázolására. Hiszen Etele ereje azért mutatkozik fenyegetőnek Buda számára, mert öccse képes mozgósítani a népet - a közösség ugyanakkor az idősebb fivér ellenében ismeri el és legitimálja Etele hatalmát. Nem arról van tehát szó, hogy Arany király és nép „aranykori" összeforrottságát ábrázolta egyfelől, s vele szemben, de ettől az archaikus egységtől teljesen függetlenül, bemutatja a gyűlölet-szeretet-féltékenység virtuóz kamaradrámáját, hanem arról, hogy a közösség lappangó drámája a reprezentatív személyiségek összeütközésében bontakozik ki, másfelől pedig a királyi párok összeütközése a nép viselkedése következtében éleződik a tragikus végkifejletig. Az egyéni és a közösségi szféra történéseit az erő és a hatalom egyetemes problémája köti össze - a Buda halála az erő és az erőtlenség közös tehetetlenségének egyszerre személyes és társadalmi tragédiáját jeleníti meg. * * *