Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: „Hatalom, mint a víz, vagy apad, vagy árad..."

benne, hanem a szinte korlátlan akarat által mozgósított ember-gépezet fenyegető arculatát is: „S mint elegyes kártyát csuda szemfényvesztő / Más rendbe varázsol, ha lecsap a vessző: / Etele azonkép hadai forgását / Keze intésével intézi varázsát. // Néha ugyan történt, hogy - mint anya végett / Egyedül két nyáj közt kicsi bárány béget, - Valaki nem lelte, hol az ő állása: / Jaj neki, hogy útban Etele meglássa!" (...) „S valamint jó béres kezében az ostor: / Megkanyarul hosszan néha egész hadsor, / Közepin hurkot vet, gyors vége kipattan: / Megérzi bizonnyal, kire majd ez csattan." (Kiemelés tőlem R. I.). Noha igaz, hogy a hunok többsége örül a határozott vezetésnek, s lelkesen azonosul a közös üggyel („...ki vala csepp víz, ő ezután tenger...") - annak, aki nem tud beállni a sorba, bizony rossz sora van. Etele és a nép egységében van valami egyszerre „gépi" és „biológiai" - jól kifejezi ezt a kettősséget a nyáj és az ostor hasonlata -, s ez az ellentmondó kettősség bizonyos emberi minőség háttérbe szorulására utal. Etele szilárd jellem, s a történet során erkölcsi botlása nincs; nagy, tragikus vétkét pedig Toldihoz hasonlóan indulatból követi el. Mégsem lehet azt állítani, hogy Arany idealizálta volna jellemét. Feddhetetlensége azt emeli ki, hogy a tragikum nem az erkölcsileg megítélhető akaratlagos cselekvésekben érlelődik, hanem ezeken kívül - fölöttük? - álló metafizikai szükségszerűség. Arany mint gondolkodó sokat vívódott a tragikum erkölcsi vonatkozásának kérdéseivel, s hajlott arra, hogy a világrend elleni vétek büntetését lássa a tragikus hősök sorsában. Balladáinak egy részében művészként is e felfogást érvényesíti. Ám eposzelméletében s éppen két legnagyobb verse elbeszélésében, a Toldi- és a Csaba-trilógiá-ban inkább a tisztán metafizikai tragikumfelfogáshoz közelít, ami egyfelől kapcsolódást jelent a sorsszerűség antik és archaikus hagyományához (ez érvényesül a nagy görög eposzokban és tragédiákban éppúgy, mint az Arany által nagyra becsült perzsa és indiai epikában), másrészt a modern determinizmus-élménnyel való birkózását jelzi, ami személyes élményein túl a korabeli pozitivizmus révén hatott rá. A „fátum" Etele sorsában: maga az erő. A hatalom valójában nem jelent szabadságot annak, aki birtokolja, hanem ellenállhatatlan kényszert a terjeszkedésre. Ezt maga Etele mondja ki, anélkül, hogy igazán felfogná saját szavainak mélyebb értelmét, amikor Budának próbálja megmagyarázni célkitűzéseit. Nem szokták észrevenni e jelenet keserű iróniáját, ami abban rejlik, hogy Etele békítő szándékkal beszél Budához, érzékeltetni akarva, hogy a hun erők mozgósítása össznemzeti érdek, s Budát ezzel semmilyen sérelem nem éri. Etele nem veszi észre, hogy amit Budának „politikaelméleti" magyarázatként mond, az személyhez vágó, kihívó és megfélemlítő igazság az adott helyzetben: „Hatalom, mint a víz, vagy apad, vagy árad, / Soha középszerben tespedve nem állhat; / Ország, ha erőtlen növekedni, már fogy - / Nyakadba is omlik, támasszad akárhogy." Két társkirály beszél itt egymással, akik közül az egyik hódító alkat, a másik pedig tehetetlen. Buda tehát vádló és fenyegető intésként értelmezheti öccse szavait. S nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ez a gondolat - a költemény világában - minden létszinten igaz: személyek kapcsolatára éppúgy érvényes, mint a nemzetekére. * * *