Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: „Hatalom, mint a víz, vagy apad, vagy árad..."

ti. Olyan megújulásét, ami a tespedés után (Buda békéjét visszamenőleg annak érzékelik!) az igazi életet hozza el számukra: „Ámde hunok földjén meleg öröm pezsdül, / Felzajlik az élet, mely pang vala restül; / Mint reggeli hűs víz tunya álmos arcra: / Oly léleküdítő e kiáltás: harcra!" (Kiemelések tőlem, R. I.) Bár Etele eleinte valóban csak készülődik: hadgyakorlatot tart és vadászatot szervez, amelyre hangsúlyozott figyelemmel és az idősebb királynak kijáró tisztelettel meghívja Budát is, a helyzet eleve magában hordozza a testvérviszály csíráját, mert rövid idő alatt kiderül, amit Buda eddig is sejtett, de nehezen vallott be önmagának: öccse sokszorosan felülmúlja őt testi-lelki képességekben, s ezért a nép Etelét szereti, s az ifjabb királyt látná szívesen egyeduralkodóként a trónon. A népe életerejét felszabadító csupa-elevenség Etele mellett Buda árnyéknak, sőt halottnak tűnik: „Büszkén valamennyi érzi a hun ember: / Hogy, ki vala csepp víz, ő ezután tenger. - / így Etelét, mondom, sokat emlegették; / Buda király meghalt, tán el is temették." A kritika egy része Etele alakját Budáéhoz képest egysíkúnak, lélektanilag kevésbé kidolgozottnak tartja, s úgy vélik, ennek oka az, hogy Arany eposzi hősként a nagy uralkodó ideálját jelenítette meg benne. („Etele ábrázolása ... az archaikus hősénekhagyományt követi. A hun király korlátlan fizikai és lelki teljesítőképességű, a mindennapias meghatározottságoknak cseppet sem alávetett hősök családjából való. A karizmatikus hősök testvére, bármiféle fáradalmat, megpróbáltatást egykönnyen visel, mindent lát, mindenről tud, mindenütt ott van. ... Korlátlan királyi jogához kétség nem férhet, ő él is vele, de vissza sosem él ..." (Nyilasy Balázs: Arany János) Való igaz, hogy Buda lelki rezdüléseiről többet árul el a költő, vívódását részletesen nyomon követhetjük, míg Etele csak néhány dialógusban nyilvánul meg, s többször látjuk őt népe élén mint rendkívüli vezetőt. Első pillantásra az is igaznak tűnik, hogy fivéréhez képest „retusált" alak: zömmel jó tulajdonságai vannak, s alig-alig érjük tetten erkölcsi megingásoknál. Ennek a látszólagos sematizáltságnak azonban fontos funkciója van a kompozíció egészében: így állítja szembe Arany Buda esendőségével és sebezhetőségével az erő egyoldalúságát. Mert Etele valójában egyáltalán nem tökéletes alak. Különleges tulajdonságai - amelyek azonban megítélésem szerint korántsem „emberfelettiek": az, amit Etele véghezvisz, csupán rendkívüli, de nem csodaszerű - , nem az emberi teljességet példázzák, hanem a diadalmas életerőt testesítik meg, amelyből a király minden egyenessége és jóindulata ellenére hiányzik az élet esendőségének és törékenységének ismerete és tisztelete. Ezt jól tetten érhetjük Etele és a hun nép kapcsolatában. Az értékelések ki szokták emelni - joggal - , hogy az ifjú király mennyire egybeforr népével. Régebbi, marxista kritikák ezt Etele „népiségével" magyarázták, s így állították szembe a „néptől elszakadt" Budával; újabban Arany archaikus nosztalgiájaként szokták értékelni, egy soha nem volt s nem is lehető nemzeti egység ábrándképét látva és bírálva benne. Pedig ebben a diadalmas egységben van valami ijesztő is, és nemcsak azok számára akikre majdan lecsaphat „Isten ostora". Ha figyelmesen vizsgáljuk a hadgyakorlat és a vadászat lenyűgöző képeit (amelyek rendkívüli költői erejét, esztétikai értékét akkor is el kellene ismernünk, ha Arany valóban „idealizált" volna!), nemcsak a szilaj idillt fedezhetjük fel