Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - HORVÁTH PAL: A felvilágosodás és a romantika határán (Az alig ismert J. G. Hamann)

tában, mint „élményvilágban" leli fel a hit és a gondolat alapját. Egy ilyen folyamatban a szónak, a beszédnek már-már mágikus jelentősége van: Isten maga „érzéki beszédként" mutatkozik, a rá figyelő ember élményvilágának tapasztalati összegzése pedig a folklór hagyományában, a népi „beszéd" alakjában ölt testet. Ebből adódik Hamann bibliai olvasásmódjának sajátossága: számára az írás a népi emlékezet által őrzött isteni szó, amely a néplélekben, a népköltészetben, annak törvényszerűségei szerint őrződött meg. A kinyilatkoztatás hite így nem „kimódolt", „kikövetkeztetett" okoskodás, hanem érzéki megismerés: a közbeszéd vallási hagyománya maga a sűrített, valódi istentapasztalat. A hit alapja tehát számunkra a nyelvben ragadható meg, saját szavához, beszédéhez viszont az ember viszonya közvetlen, érzéki. „Alapvető kérdésem nem az, hogy mi az ész - hanem hogy mi a nyelv" - , mondja mármár gondolkodói ars poetica igényével Hamann, aki úgy látja, a szóból az ész, az észből - az ember világában - maga a körüllévő világ adódik. A szó tehát Hamann számára a világ „konstitutív lényege": amint az isteni „fiat" a teremtés alapja már a Genezis kezdősoraiban, úgy a beszéd az, ami által az ember is képes tételezni és birtokolni a maga világát. A nyelv ennyiben közvetlenül isteni eredetű; szimbolikus és racionalizáló természetének látszata ellenére a valóság közvetlen és egyszerű megragadása, amely Mózes és az evangéliumok szavában és a népköltészet tisztaságában éli a maga háborítatlan életét. A szavak jelentése a nyelv e mélyrétegében kép, a kép forrása pedig maga az érzéki valóság: a népnyelvi közvetlenség az az „igazi költészet", amely egyszerre lehet az isteni lényeg és az emberi megértés hordozója. így tehát a nyelv „az észnek és a kinyilatkoztatásnak a szülőanyja, annak alfája és ómegája", olyan valami tehát, amelynek természete, jelentőségének felismerése világosan cáfolja a felvilágosodás nagy illúzióját. A felvilágosodás tévedése, hogy az ész és a kinyilatkoztatás olyan harmóniájáról ábrándozik, amely a közös alapról, a nyelvi valóságról megfeletkezik, meddő spekuláció felé terelve az emberi tudást, közben pedig lerombolva, megsemmisítve az istenhitet és a magasztos, valódi, a „szóban" bennefoglalt isteneszmét. Nyelv és gondolkodás egységét állítja Hamann, aki még a Genezis vonatkozó részeiben is annak bizonyítékát véli felismerni, hogy számunkra a szó nélkül nincs a világ sem, e kettő szerves egysége pedig a közös forrás, Isten valóságában, az embert megalkotó nagyszerűségében található meg. Korának racionalizmusa szerint az ész, az értelem, a gondolat szüli a szavakat, amelyek megközelíthetővé teszik Istent az ember számára. Hamann nyelv-teológiája szerint viszont a helyzet fordított: Isten sajátja és adománya az ember számára a nyelv, a beszéd, amely a belőle fakadó értelem és gondolat alapja. A Teremtő szava által alkotja meg a dolgokat, a tárgyak és élőlények világának azonban - a léten túl csak nevet ad, a beszéd képességét azonban csak az embernek adja meg, aki így maga is képessé válik „néven nevezni a dolgokat", teremteni a világban és visszafelelni az Atya feléje áradó szavára. A hit és a teológia számára nem az tehát a kérdés, hogy tud-e és ha igen, akkor jól tud-e szólni Istenről, hanem az, hogy a szó elemi és empirikus ereje, amely által „birtokoljuk" Istent, megőrizheti-e eredeti naiv tisztaságát és igazságát, vagy viszonylagossá, hamissá válik azáltal, hogy a kimódolt emberi okoskodás világába kerül át. Az ősi, eredeti naiv tisztasága a beszédnek az, amit Hamann a